A prózának is van zenéje
A Jézus Krisztus Szupersztár című rockmusicallel kezdődött a történetük, azóta zenés játék, zenés mesejáték, zenés komédia, zenés kalandjáték, zenés vígjáték, daljáték, musical, családi musical, rockmusical, rockopera mind szerepelt már a repertoárjukban. A zenés színház keretein belül játszanak, amihez kivételes tehetségük van. Elsősorban Sebesi Tamás zeneszerző, zenei rendező adja meg a Roxínház darabjainak zenei hangulatát. Mellette Szabolcsi János ír szükség esetén dalszövegeket. Velük, illetve a nemrég a társulathoz külsősként csatlakozó Lugosi György színművésszel beszélgettünk.
Hogyan lett a társulat neve Roxínház?
Jani:
Egy kósza ötlet volt a Roxínház. Amikor kitaláltuk, hogy csináljunk egy ilyen szabadcsapatot, akkor még működött Budapesten a Miklós Tibor nevével fémjelzett Rock Színház, és olyan előadásokat vittek színpadra, amilyeneket mi mindig is szerettünk volna. Úgy gondoltuk, hogy az irántuk érzett tiszteletből legyünk mi is Rock Színház, de akkor már írjuk x-szel. Közben a sors úgy hozta, hogy a budapesti Rock Színház megszűnt, mi pedig az x-ünkkel most már 22. éve tapossuk a sarat. Az egyik legmeghatóbb pillanat az volt, amikor egyszer Scherzo-n, a Zenés Színpadok Országos Fesztiválján Miklós Tibor – a Rock Színház vezetője – volt a zsűri elnöke, és úgy köszöntött minket, hogy „az X kromoszóma”. Úgy is adta át a díjat, amit akkor nyertünk, hogy boldog, hogy az X kromoszómájának adhatja át ezt a díjat.
Hogy érzitek, sikerült annak a Rock Színháznak a szellemiségét továbbvinni, építeni?
Sebi:
Tudatosan annyiban, hogy mi is zenés színház vagyunk. Valamennyire elfogadott tény, hogy a zenés színház egy picit jobban érdekli a közönséget, egy kicsivel nagyobb érdeklődést vált ki a közönségből. Amikor ezt 22 éve elkezdtük csinálni, azt is terveztük, hogy zenés színház legyünk, abból is a könnyebb műfaj, tehát kevésbé drámai. Ami nem azt jelenti, hogy nincsenek drámai pillanatok – azok is vannak bőven a színpadon, és sikerül is megteremteni a hangulatot. De szerintem a nagy Rock Színház hasonló elven működött, mint ahogy mi nekiálltunk, és a mai napig csináljuk ezt a szép szakmát.
Lugó, Te is érzed azt, hogy egy zenés színházi művel könnyebb eljutni a közönséghez? Hiszen Te számtalan prózai darabban, tévéfilmben szerepeltél már.
Lugó:
Én a Csiky Gergely Színházban eltöltött harmincegykét év alatt Mohácsival dolgoztam úgy, hogy ott a legtöbb produkcióban volt valamilyen zene. Tehát nem zenei kíséret a jelenetek között, vagy alátámasztva, hanem zenekaros, éneklős, pl. A kávéház. Mindig volt valami olyan, amiben közös éneklés volt. Úgyhogy mélységesen tudom támogatni ezt a gondolatot, amit felvetettek, hogy a drámai pillanatok mellett a zene olyan hatással van a nézőkre, hogy könnyebben befogadják. Se nem operett, se nem musical, hanem a drámai színházban megszólal a zene, és valamilyen támogatottságot ad az előtte lévő helyzetnek, vagy az utána lévőt elővezeti, vagy közben reflektál ott a jelenetre.
A háttérben folyamatosan zajlanak a zenéhez kapcsolódó feladatok: már meglévő zenei művek feldolgozása, átdolgozása, ezek jogi és alkotói oldala. Hogyan áll össze ez egységgé a Roxínházban?
Jani:
Rengeteg olyan darabot játszottunk, amikor megkaptuk készen a zenét, és nagyon minimális átalakításon ment keresztül a darab, tehát teljesen jól használható volt az anyag. Olyat is rengeteget játszottunk, hogy megkaptuk készen a zenét és gyökeresen átforgattuk. Ehhez kellettek különböző jogi procedúrák, hogy hozzá lehessen nyúlni a zenéhez. Pl. A János vitézt, ami egy gyönyörű operett, Sebi újrahangszerelte és korszerűsítette. Akkor az általunk játszott János vitéz kapott egy új zenei köntöst. Vagy pl. amikor a Süsü, a sárkány kalandjainak zenéje megérkezett (a Bergendy-dalok), újra kellett az egészet hangszerelni a dalok technikai minősége miatt, mert a mai kornak már nem voltak megfelelőek. Az Anconai szerelmesek is régi dalokat tartalmaz, amelyeket újra kellett hangszerelni. Ez Sebi hatásköre, és az ő füle, az ő zenei ízlése köszön vissza minden roxínházas, zenés előadásban.
Sebi:
A Roxínház zenei ízlése az én zenei ízlésemet tükrözi. Nagyon sok előadáshoz, ha meg is volt a zene, újra kellett hangszerelni. Ettől lett roxínházas, ettől lesz az összes előadásunk zenei anyaga egységes. Nem az van, hogy megcsinálták valamikor 1992-ben az előadás zenéjét, felvették, és mi azzal játsszuk, készült közben 2004-ben egy másik előadáshoz teljesen különböző hangzásvilág és azzal is játsszuk. A hangszereléstől, a hangszerektől, a beletett stílusoktól, pluszoktól lesz roxínházas a dolog, és ez nálam, az én kis stúdiómban készül és dől el. Ez nem azt jelenti, hogy minden egysíkú, hiszen a János vitéz nem említhető egy napon az Anconai szerelmesekkel. De például pont ezek közül egyikhez sem létezik zenei alap, mind a kettőt el kellett indítani és fel kellett építeni. Az egyik klasszikusabb jellegű, és került bele modernebb hangzásvilág, az Anconai pedig könnyedebb műfaj, de ahhoz is hozzá kellett tenni, hogy teljes egész legyen.
Jani:
Egy sztori ehhez kapcsolódva: 2008-ban megcsináltuk a Vukot, nagyon sokáig ment az előadás. Pár évvel később úgy gondoltuk, játsszuk újra! Megint megkértük rá az engedélyt. Akkor úgy adta oda Szemenyei János, zeneszerző az engedélyt, hogy azt mondta, nem szeretné, ha a régi zenei alappal menne tovább a darab. A Madách Színház egyik előadásán vették fel a zenét, élőzenekaros felvétel volt. Mégis azt mondta, hogy ő úgy tudja odaadni a Vukot továbbjátszásra, ha Sebi csinál hozzá egy új zenét annak a sémájára, amit kaptunk. Akkor cserébe játszhatjuk tovább a Vukot. És a mai napig úgy megy a Vuk a különböző társulatoknál, hogy Sebi által újrahangszerelt zenét használják hozzá.
Lugó:
Jogdíjakról beszéltetek az előbb, pl. a Csikyben volt egy fantasztikus zongorista, korrepetitor, zeneszerző, Fuchs László, az ő főnöke a Hevesi András, aki a Csiky Gergely Színház karnagya volt. Ők együtt szereztek zenéket, találtak ki az előadásokhoz elképesztő jó számokat, így övék a jogdíj. Sajnos már egyik sem él, nem tudom, kik az örökösök.
Jani:
Fuchs László felesége az egyik örökös. Amikor A kávéházat játszottuk, a feleségétől kellett elkérni, aki azt mondta, hogy ő annyira boldog, hogy ez az előadás megy tovább, hogy lemond a jogdíjakról.
Ezzel a férje emlékének is adózik, a férje öröksége ily módon is továbbél. Ez nagyobb öröm, mint a pénz.
Sebi:
10 évig a Csiky Gergely Színház tagja voltam, kollégák voltunk Lugóval. Mélységesen alá tudom támasztani, amit mondott. Hála Istennek, nekem is volt dolgom olyan rendezőkkel, zenészekkel és olyan kiváló emberekkel, akiktől rengeteget tanultam, és tudom a mai napig is továbbvinni és beépíteni ezt a munkába. Az egy nagyon szép időszak volt.
A klasszikus színészképzésben mekkora szerepe van a zenének?
Lugó:
A prózának is van zenéje. Egy versnek, egy monológnak van zenéje. Azt a zenét mindenkinek meg kell találnia önmagán keresztül, meg kell találnia önmagában, és azt úgy elmondani, hogy az azt jelentse, amit. Például Ady Endre verseit Reinitz Béla zenésítette meg, és Ady Endre azt mondta egyszer, hogy a Reinitz Béla érti őt a legjobban. Reinitz Béla jogász volt, mellette zongorista és zeneszerző. Úgy alkotta meg az Ady-versekre a zenét, hogy Ady szerint azt olyan dallamvonallal kell mondani. Nem könnyű zenének tűnik, de ahogy az ember meghallgatja, és olvassa közben azt a verset, akkor rájön arra, hogy egy igen magas szintű Ady értésről van szó.
1993-ban volt egy különleges színháztörténeti bemutató a Csiky Gergely Színházban, az „1916. A Csárdáskirálynő”. Ebben Miska pincér szerepét játszottad. Operett volt, de nem a megszokott.
Lugó:
Megosztó és különleges feldolgozása volt ez a Csárdáskirálynőnek. Forradalmi előadás volt. Égtek a telefonkábelek a Csiky portáján, mikor az egyenes adás volt. De az egyik fő erénye, amiről az előbb beszéltünk, hogy bár az operettekben általában nem szoktak nagyon erőteljes, drámai szituációk lenni, itt a rendező, Mohácsi János ragaszkodott hozzá, hogy legyenek. Ezért aztán a drámai helyzetek úgy voltak megélve, mintha egy komoly, prózai, drámai színdarabot játszanánk. De operett volt. Egyébként nem könnyű műfaj az operett, hiába hívják könnyű műfajnak, de ez még ezzel is meg volt spékelve. Különleges és színháztörténeti darab volt a Csiky életében. És csodálatos darab volt. Molnár Piroska a 2. felvonás fináléjában elképesztő volt.
Hogyan kerültél a Roxínházhoz?
Egyrészt Sebi, másrészt Pintér Kata révén, aki rendező-asszisztensként dolgozott a Csiky Gergely Színházban, de játszott is darabokban. Emlékszem arra, amikor a színpadon írógépezett, szintén Mohácsi rendezés volt, az Istenítélet (A salemi boszorkányok), abban játszott. Most pedig a Roxínház jeles képviselője, rendezője és az egyik vezető személye. A feleségem, Horváth Zita színésznő már előttem bekapcsolódott a Roxínház életébe. Így több szálon keresztül is megvolt a kapcsolat. Aztán az Indul a bakterház volt az első színdarab, amibe bekerültem, beugrottam a Patás szerepébe Sebi helyett.
Mindketten játszottátok ezt a szerepet. Szerettétek?
Sebi:
Én imádtam, nekem a kedvenceim közé tartozik. Bár nagyon sok kedvencem volt az elmúlt időszakban, de ez az egyik kiemelkedő. Ez egy teljesen saját előadás. Megkaptuk a szövegkönyvet azzal a felkiáltással, hogy azt csinálunk vele, amit akarunk. Szépen kialakult a szövegkörnyezet, de zenék nem voltak hozzá, az jött létre, illetve az volt az ötlet, hogy bizonyos jelenetrészek legyenek zenével eljátszva, tehát készüljön belőlük egy-egy szám. Jani megkapta a szövegkönyvet, abból írt egy dalszöveget azokra a szereplőkre, akik szerepeltek az adott jelenetben, én megcsináltam hozzá a zenéket, így kialakult a végleges forma. Nagyon sok mindenben visszanyúltunk az eredeti könyvhöz, amit én imádtam gyerekkoromban. Nekem megvan ilyen kis pici méretben, keménykötéssel, nagyobb puha kötéssel, szóval nagyon sok fajta verzióban, sőt, talán még a legújabb kiadás is megvan, imádom! A mai napig néha elolvasom a bakterházat. Ez egy számomra is nagyon kedves választás volt, amikor ezt készítettük.
Mindenki látta, generációk nőttek fel rajta, Koltai játéka megkerülhetetlen ebben a darabban. Jani, tett rád ez valamiféle terhet?
Jani:
Abszolút nem. Természetesen a filmet én is nagyon sokszor láttam. A film a történetet a feléig követi, a regényben utána jönnek még csak az igazi történések. Abszolút nem Koltai Róbert játékát akartam levenni vagy hozni. Ez egy olyan zseniális nyelvezettel megírt, olyan zseniális helyzeteket megjelenítő Rideg Sándor mű, hogy ezt szerintem nem lehet rosszul játszani. Ha az ember csak elmondja azt, ami le van írva, és semmit nem tesz hozzá, már egy fél gól.
Nagy lépcsőfok önálló zenét alkotni ehhez a darabhoz. Ezt az előadást zenés feldolgozásban itt láthatta először a közönség, és ez azóta is óriási siker.
Jani:
2016-ban mutattuk be, azóta folyamatosan játsszuk. Amúgy az Indul a bakterház előadást rengeteg színház játssza, de nem zenés darabként. Vannak, akik élő zenekarral, apró zenei betéteket beletesznek, itt-ott egy lakodalmas rész megszólal benne, de így, hogy konkrét dalok vannak benne, így egyedül csak nálunk látható, és erre nagyon büszkék vagyunk.
Egészen más dolog létrehozni, mint átdolgozni, áthangszerelni. Mennyire nehéz egy konkrét műhöz zenét írni?
Sebi:
Ha van inspiráció, akkor annyira nem. Mivel én imádom ezt az előadást, kívülről tudom az egész szövegét és érzem a hangulatát, ezért ez nagyon könnyű volt. Zeneszerzésnél mindig hangulatokból indulunk ki. Maga a dalszöveg is egy hangulatból, egy jelenetből, egy adott szövegből jön, annak a hangulatát festi le. A zenét mindig megpróbálom hozzápasszítani, hogy szerves részét képezze. Igazából nem csak ennél az előadásnál volt ez így, hanem más előadás is, ami saját darab, készült már hasonló szellemben a Roxínháznál, pl. több gyerekdarab is ezzel a felállással, de a bakterház a kedvencek közé tartozik.
Jani:
A bakterház volt az, aminek a dalszövege és a zenéje pillanatok alatt megvolt. A dalszöveg nálam úgy készül, hogy magamban kitalálok nagyjából egy dallamot, és arra próbálok szöveget írni. Itt majdnem ugyanazok a dallamok jöttek vissza Sebinél, tényleg olyan simán ment minden. Voltak olyan előadások, saját zene, saját szöveg, ami hatmillió változtatással lett véglegesítve, de a bakterháznál nem. Itt minden elsőre el lett találva. Ehhez hatalmas segítség volt a regény miliője, hangulata, az az embert beszippantotta.
Könnyen dekódolja ezt a közönség?
Lugó:
A visszajelzésekben a közönség nagyon örül neki. Nekem például mondták, hogy nem is tudtuk, hogy te így tudsz énekelni. Sebi egyébként sokkal jobban tud. Nem nagyon szeretek beugrani, de a Roxínház biztosított arról, hogy elég próbaidő áll rendelkezésre. Tudtak rugalmasak lenni, mert én máshol is játszom. De mire megért annyira az előadás, hogy én gond nélkül léptem fel, ahhoz el kellett telnie 2-3-4 előadásnak, amikor nem kellett már azon hezitálnom, hogy vajon jól csinálom-e.
Izgulós típus vagy?
Lugó:
Meg lehet szokni az izgulást. Pedig elég öreg vagyok már, de még mindig izgulok. Ez így marad szerintem. Plusz energiákat ad az embernek, ha nem belegörcsöl, hanem átvezeti magán. Akkor ad egy jelenléti állapotot, vagy hozzásegíti az embert a jelenléthez. Az a törekvés, hogy 100%-osan jelen lenni, ami nem mindig sikerül, de azért segít benne az izgalom.
Azt az örökséget, ami a Roxínház indulásakor volt – a kezdeti darabokra gondolok -, azt a stílust sikerült-e átmenteni a 21. századra, sikerül-e továbbvinni?
Jani:
Más világot élünk, azóta 22 év telt el, más lett a közízlés, más a világ, és ez most nem közhely. Nagyon nehéz már az embereket elvarázsolni. Én úgy gondolom, hogy a színházak egyik szerepe a kikapcsolódás kell, hogy legyen. Tehát, ha az ember beül, akkor onnan jó érzésekkel jöjjön ki. Az akkori Rock Színház nagyon nagy ívű darabokat játszott, a Jézus Krisztus Szupersztártól az Evitán át az István, a királyig hosszan lehetne sorolni. Mi is játszottunk olyan nagy zenei műveket, mint a Jézus Krisztus Szupersztár, a Néró és a sztárcsinálók, azok a komolyabb darabok, amik nagyon meg voltak írva, de én most úgy érzem, hogy mai világ már erre nem kíváncsi. Ma már a könnyedebb, lazább, jobban befogadható darabok a népszerűek.
Sebi:
Persze, a színháznak nem csak az a dolga, hogy könnyű legyen, hanem a gondolkodtatás is elég fontos. De visszatérve, a Roxínház, mint olyan, ha műfajilag kell besorolni, mivel mi önfenntartók vagyunk, nagyon fontos, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, amit a közönség szeret, amit a közönség eljön megnézni, és mi is szeressük elkészíteni és játszani is. És ha ez így összejön, akkor elégedettek lehetünk. És valóban nagyon nehéz, egyre nehezebb a közönséget kielégíteni, de törekvés mindig van rá, illetve kell, hogy legyen.
Lugó:
Én láttam a régi Roxínház egy-két előadását, volt, amelyiket véletlenül, de mindegy, mert nagyon régen volt. Én színházi ember vagyok, kifejezetten örülök, és nagyon örülök annak, és talán átmentődik az erénye is a régi Roxínháznak, ha kezd egy kicsit eltolódni a drámai színház felé is. Ezzel a színházi létet támogatjuk. Azt gondolom, hogy az a típusú Roxínház, amelyik rock előadásokat ad elő – oda is kell színészi jelenlét, úgy énekelni, ott megszólaltatni, de – ha prózai színház és prózai-drámai tagozat is rakódik rá, vagy az ott szerzett tapasztalat, akkor az erősíteni tudja ezt a hagyományt. A hagyományt mindenképpen meg kell őrizni, de az se baj, ha egy rockénekes nemcsak kiáll és elénekli, alá téve mindent, amit alá kell tenni, hanem egy szituációban, egy helyzetben a színészi képességeit is megvillogtatja, mert az is van neki. Én azt gondolom, hogy a Roxínház jó irányba megy, ha hajlandó arra menni. És azt látom, hogy Sebi, Jani, Kata jóvoltából ez történik.
A projekt az EMT-TE-A-B-21-0373 azonosítószámú pályázat keretében, az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával valósul meg.