Interjú Horváth Zitával és Lugosi Györggyel

Mindketten fiatalon felismerték, hogy a színészet lehet a hivatásuk, a szakmájukat pedig nem úgy élik meg, mintha egy kész tudás birtokában dolgoznának napról-napra a pályájuk során. Sokkal inkább azt vallják, színészként időről-időre észlelni kell valami újat, mást a világból, és azt folyamatosan beleforgatni a játékukba. Horváth Zita és Lugosi György színészházaspár a Roxínház Tanoda drámaóráin, valamint a színpadon és a rendezői székben ülve pedig át is adják ezt a fajta szellemiséget az ide járó gyerekek számára. A legfőbb céljuk, hogy a gyerekek megtapasztalják: az önfeledt játék, az együttgondolkodás adta konfliktushelyzetek és megoldásaik, valamint a közösség ereje azok, amelyek a színház valódi lényegét adják.

A Roxínház társulatában számos gyerek általatok is találkozik először a színpadi létezés lényegével, örömeivel, kihívásaival. Ti magatok hogyan emlékeztek a felismerésre, hogy a játékban képesek vagytok felszabadulni és a színészet hivatás lehet számotokra?

Zita: A színjátszással gimnáziumban kezdtem ismerkedni, majd tagja lettem az egyetemi színpadnak. A kaposvári színházzal a nővérem került először kapcsolatba, általa kezdtem eljárni a Csiky Gergely Színházba előadásokat nézni. Az ott tapasztalt élmények voltak annyira meghatározóak számomra, hogy megfogalmaztam magamnak: színész szeretnék lenni. Csoportos szereplőként kezdtem, fokozatosan kaptam nagyobb szerepeket, végül letettem a színész 1 vizsgát. Ezek után 23 évet töltöttem a kaposvári színházban, ahonnan egyébként Katát is ismerem (Pintér Kata rendező – a szerk.). Ő hívott aztán a Roxínházba.

Gyuri: Elég korai emlékem, hogy színész szeretnék lenni, körülbelül már 9 éves koromból fel tudom idézni ezt a vágyamat. Persze az idáig vezető út nem volt egyenes, akadályok nélküli, de valójában azt gondolom: hogy mit jelent színésznek lenni, azt sohasem lehet pontosan meghatározni. Az ember ebben a szakmában az iskolái után ugyanúgy járja tovább önmaga egyetemét: máig van mit észrevenni a világból, ami új, ami gyarapítja az emberséget és ezáltal hozzáad a szakmai létezéshez.

Zita, több szerepben látható vagy a Roxínház repertoárjában, miközben a tanodában te tartod a drámaórákat a kisgyerekektől a nagyokig mindenkinek. Gyuri, te szintén alkalomszerűen foglalkozol a gyerekekkel, illetve rendezel is. Mennyire jelentettek újdonságot számotokra ezek a feladatok, amikor a társulat felkért rájuk?

Zita: Bevallom, amíg Katával nem kezdtünk el beszélni erről, nem gondoltam rá, hogy hasonló munkába kezdjek. Az első alkalommal izgultam is, nagyon sokat készültem, mert igazi kihívást jelentett számomra megtapasztalni: melyik korosztályt hogyan érhetem el, milyen módszerekhez nyúlhatok, mivel motiválhatom vagy épp oldhatom fel őket. Nem volt könnyű belerázódni, de időközben nagyon megszerettem és az életem természetes részévé vált. 

Szépen lassan alakult, hogyan játsszak például az óvodásokkal fantáziajátékokat, mivel segíthetek nekik, hogy egyre könnyebben tudjanak egymással dolgozni.  A nagyobbaknál már jöhet az improvizáció, a különböző műfajok megismerése, például legutóbb nagyon kedvelték, amikor kabaréjeleneteket csináltunk. A cél a felszabadító játék megtapasztalása: sok gyerek jön úgy ide, hogy bár érzi a vágyat a szereplésre, közben visszahúzódó és több benne a szorongás. Igazi feladat őket bevonni és megmutatni számukra, hogy igenis fel lehet oldódni a játékban. Azt tapasztalom, előbb-utóbb mindnyájan megnyílnak és meghozza a gyümölcsét a sok munka. A másik fontos dolog, hogy megértik: a színház igazi közösségi műfaj.

Gyuri: Amiről Zita beszél az pontosan az a régi „csikys” szellemiség, amelyet mindketten magunkkal hozunk és szeretnénk itt is közvetíteni. A lényeg, hogy nem az esti sikerre ráülve kell várni a csodát, hanem azt levetkőzve, újult erővel nekivágni a következő előadásnak.

A Roxínházban másfajta kihívást jelent, hogy a legkisebb gyerektől kezdve az érettségizőig mindenféle korosztállyal együtt dolgozunk, de szerencsére az említett szellemiséghez hasonló hozzáállás honosodott meg itt, ezért nem volt nehéz felvenni a ritmust. A játékkal kapcsolatban pedig a tanítás sohasem jelenti a szó szoros értelmében vett oktatást. Nagyon fontos, hogy a tanítást nem lehet hatalmi viszonyra építeni. Mindig azt vallom: az emberi motívum, ami elsődlegesen számít, ezután következhet csak a színészmesterség, mint szempont.

Említetted, hogy a művészet esetében a tanítás nem csupán a szó szoros értelemben vett tudásátadás. Milyen alapvető célok, módszerek kerülnek elő akkor a gyerekek oktatása során?

Gyuri: A foglalkozásokon úgy gondolom, nem az a feladat, hogy megtanítsuk őket arra, amit mi tudunk. Hanem meglátni, hogy adott gyerekből mit lehet kihozni. Nem kell „lemenni” hozzájuk, és őket sem kell „felemelni” hozzánk, hiszen a hasonló hierarchia felesleges, értelmetlen és csak akadályokat szül. Egyszerre kell igényeket kiszolgálva és igényeket támasztva játszani. Ahogy Zita is mondta: megértetni a játék örömét, azt az erőt, amikor sok ember együtt van és közös célért dolgozik.

Rendezőként pedig már lehet használni ezt a fajta hozzáállást: hogy „magadból gondolkodj!” Ne utánozz, ne olyan légy, mint Lúdas Matyi. Te legyél Lúdas Matyi! A profi színésznek is ez a célja, a gyerekeknek pedig szintén sokat segít, ha megbeszéljük: adott karakter milyen, miért azt teszi, amit, hogyan kezeli az adott konfliktust. A hasonló helyzetgyakorlatok, amelyek azt kérdezik: – te hogyan oldanád meg, mit mondanál, mitől félnél? ‒ éppen ezt a folyamatot mozdítják elő. 

A színészet egy nyitott állapot, ez azonban mindig kiszolgáltatott állapotot is jelent, viszont, ha megéljük és meg tudjuk oldani az aktuális konfliktushelyzetet, felvértezettebbek leszünk.

Elmondásotok alapján a tanítás, rendezés jól működik partneri viszonyban. Mi a helyzet azzal, amikor kollégaként álltok a színpadon a fiatalokkal, gyerekekkel? Mennyiben más ez, mint a „hivatalos” színházi közeg?

Zita: A munka lényegében nem más, ami eltér, az a ritmus: azt meg kellett tanulnom, hogy itt a gyerekek iskolából, elfoglaltságból jönnek, akad, amikor nyomós okkal nem tudnak részt venni egy próbán, tehát más ritmusban zajlik egy próbafolyamat. Miközben hatalmas fegyelem és koncentráció jellemzi őket: például ahogy egész kicsi gyerekek is csendben vannak a takarásban, megtanulják tisztelni a másik munkáját. Talán több az apró, hétköznapi akadály, amíg elkészül egy darab, de a létrejötte ugyanúgy felemelő.

Gyuri: Csakúgy, mint ott lenni velük a színpadon. Hiszen, ha velük dolgozom, játszom, látom őket változni, oldódni, nehogy már ne menjek fel velük a színpadra!  Néha egy-egy próbafolyamat jelentős változást hoz egy gyerek személyiségében, hozzáállásában, ezt pedig nemcsak rendezőként, partnerként is igazán jó megtapasztalni. A szülőktől is kapunk ezzel kapcsolatban pozitív visszajelzést: hogy mennyire jó irányba tereli a gyerekeket a színház. Ahogy Zita is mondta, éppen ez az együtt gondolkodás a legnagyobb erő. És nemcsak a gyerekekkel kapcsolatosan, egymás között is. Ahogy mindenki tudása, képessége az előadásért kezd élni, és megtanuljuk mindezt – a táncot, a szöveget, a jelenlétet, a koreográfiát ‒ együtt a történet szolgálatába állítani. Ezért mondtam, hogy az emberi oldal a színházban is mindig elsőbbséget élvez.

A projekt az EMT-TE-A-B-21-0373 azonosítószámú pályázat keretében, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Támogatásával valósul meg.