Interjú a Roxínházról Szabolcsi Janival

Ha fel kell idéznem, miképpen emlékszem Janira a roxínházas éveimből, először az jut eszembe, hogy ő volt, akiért sohasem kellett izgulni. Ha ő felment a színpadra: biztosan úgy énekelte, biztosan úgy mondta, biztosan maga volt a szerep, amit játszott. Ez valószínűleg azóta sincs másként, sok minden más azonban izgalmasan, kihívásokkal és élményekkel telve alakult át a Roxínház elmúlt 23 évében. A kezdetekről, a változásokról és a miértekről – amelyek miatt lehetetlen abbahagyni -, ezúttal Szabolcsi Janival beszélgettem.

Mesélj, hogyan és mikor találkoztál először a zenével! Milyen zenei múltad volt a Roxínházat megelőzően?

A 80-as évek végén találkoztunk a rock and roll és én, a középiskolai évek utolsó két évében. Autodidakta módon kezdtem el a gimiben gitározni, aminek két egyszerű oka volt. Az egyik, hogy nagyon tetszett a hangszer és szerettem volna gitárosként színpadon állni, a másik pedig, hogy a lányok mindig az énekesekkel és a gitárosokkal akartak járni. Ahogy lenni szokott, megalakult a kollégiumi zenekar, ahol az akarásunk nagyobb volt, mint a tudásunk, de így is adtunk néhány „parádés” koncertet. 

Aztán a gimi után hazajöttem Kaposvárra – mert Zalaegerszegen jártam katonai középiskolába –, csak hát jött a rock, és már nem akartam katona lenni. Itthon pedig megalapítottam a Messalina nevű formációt, ami már komolyabb banda volt: itt már adtunk koncerteket, készítettünk demo felvételeket. Szóval minden nagyképű duma nélkül, jók voltunk. A 90-es évek elején járunk, amikor ilyen-olyan okokból megszűnt a banda, én pedig eligazoltam az Extract zenekarba, akik énekest kerestek. Itt már nem lógott a nyakamban a gitár. Ez már igazi, amolyan „félprofi” zenekar volt. 

Velük jelent meg 1995-ben életem első – és nagyon úgy fest, utolsó – nagylemeze is, amit boltban lehetett kapni. Közben már apuka lettem, saját lakás, saját család, és szükség volt a „bevételt” erősíteni, így az Extract mellett nekiálltam vendéglátózni. Bálok, lakodalmak, minden, ami ehhez kell. Aztán ebbe bele is ragadtam úgy 10 évre. Nagyon jó iskola a vendéglátós zenélés, én szívem szerint mindenkit elküldenék néhány évre, hogy próbálja ki magát. 2000-ben pedig többedmagammal megalapítottuk a Roxínházat. Évekig párhuzamosan Roxiztam és vendéglátóztam, de idővel be kellett látnom, hogy az egyik a másik rovására mehet csak. Így maradt a Roxi, ami ma már teljesen kitölti az életemet, 23 éve.

Az éneklés, zenélés tehát ismerős terep volt, de színészként felállni a színpadra azért egészen másfajta kihívást jelent. Mennyiben segítették ezt a munkát a szerepek, illetve maga a próbafolyamat?

Zenészként volt szerencsém nagy bandákkal játszani, és az Extract-tal megízlelhettem a turnézás örömeit. Mondhatnám, hogy már rendelkeztem színpadi rutinnal, mire az első szerepemben megmutathattam magam, de ez így nem lenne teljesen igaz. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy tudtam, hol kell felmenni a színpadra. Az első igazi szerepélményem a Roxínház bemutatkozó előadásához köthető, 2001-ben. A Jézus Krisztus Szupersztár előadásban játszottam Pilátus szerepét, ami igazi szerepálmom volt. Utána évekig játszhattam, amiért külön hálás vagyok a sorsnak. 

A megvalósult szerepálmok sorába tartozik Koppány az István a királyból, Balu A dzsungel könyvéből, Szabó bakter az Indul a bakterházból. Aztán, ahogy jött a többi előadás, úgy az újabb lehetőségek. Nagyon a szívemhez nőtt Süsü figurája is, ahogy minden előadás egy-egy karaktere. Amiben pedig igazán azt játszhatom, aki vagyok, az az Anconai szerelmesek zenés komédiában Tomao karaktere. Ebben a szerepben fürdök, élvezem minden pillanatát. Szeretem, mikor a próbafolyamat alatt a rendező elmondja, hogy mit képzelt el a figuráról, egy-egy szituációról, de hagy közben a saját ötleteimet is kipróbálni. Aztán van, ami marad, és lesz, ami felejtős. Szerintem akkor előremutató a munka, ha kompromisszumokra épül a játék.

Ott voltál akkor, amikor a Roxínház gondolata megszületett, hiszen te magad vagy az egyik, aki megálmodta. Hogyan látod utólag az indulást, illetve a most működő társulatot? Szerinted a mennyiségi dolgokon kívül (nagyobb tér, több ember), melyek az elmúlt húsz év legmeghatározóbb változásai? 

A Roxínház először csak egy előadás kedvéért alakult. Nem gondoltunk bele többet, nem is akartunk ezzel komolyabban foglalkozni a Szupersztár bemutatója után. Egyszeri, amolyan „düfkéből” előadást akartunk, hogy megmutassuk – leginkább magunknak –, mire képes egy maroknyi ember, aki szereti azt, amit csinál. Aztán annyira jó csapat jött össze elsőre, hogy nekünk szegezték a kérdést a bemutató után: hogyan tovább? Ebből lett egy Hair, majd István a király, A dzsungel könyve és így tovább. Szóval egyszer csak azt vettük észre, hogy egy társulat áll mögöttünk, tele kiváló emberekkel. Természetesen voltak eleinte „gyerekbetegségek”, de ahogy teltek az évek, beletanultunk. Megtanultuk a szervezést, a technikai dolgokat és egyre nagyobb célokat tűztünk ki magunk elé. 

Először csak egy-egy előadás volt és csak Somogyváron, aztán jöttek a dupla előadások ugyanitt, majd a dupla előadások nyilvános főpróbával, és persze a meghívások az ország legkülönbözőbb pontjairól. De vitathatatlanul az egyik sorsfordító pillanat az volt, amikor birtokba vehettük az egykori SMK épületét, a mai Roxínházat. Onnantól kezdődött a Roxínház Tanoda életre hívása, majd később pedig a bérletes előadások szervezése. Egyszerre nagy áldás és nagy felelősség volt beköltözni a mai Roxínház épületébe. Ennek is már 15 éve. Ma már minden döntésünket, legyen az darabválasztás, vagy egyszerű hétköznapi dolog, csak körültekintően szabad meghozni, mert minden összefügg és kihat mindenre. Természetesen voltak szép és kevésbé szebb napok az életünkben, könnyebb és nehezebb, sima és döcögős pillanatok. A csalódásokat azonban az ember elhessegeti, és a szépet megőrzi. Most egyébként egy újabb kihívásokkal teli időszakot élünk, de a covid már megtanított minket néhány hasznos túlélő trükkre. Reméljük, a mostani nehéz helyzetből is győztesként tudunk kijönni.

Mint alapító tag és a vezetőség tagja milyen feladatokat látsz el a színpadra lépés, éneklés, színészet mellett?

Nálunk az a szerencsés, ha mindenki ért mindenhez. De legalább is érdeklődjön minden iránt. Igyekszünk leosztani a feladatokat a társaimmal, de sokszor egybeérnek a szálak, így ide is-oda is figyelni kell. Én a színpadi munkámon kívül felelek az előadások és fellépések szervezéséért az utazástól a műszak és a technika mozgatásán át a hazaérkezésig. Én intézem az előadásokra a mikroportokat, a szervizelésüket, a beszerzésüket. Valamint a közönségkapcsolatokat és a bérletes előadások teljes körű szervezését viszem. 

23 év nagyon sok idő, bizonyára rengeteg meghatározó pillanatot, előadást őrzöl, amely fontos helyet foglal el az emlékeidben. Megosztasz velünk néhányat?

Minden darab emlékezetes valamiért. Van persze, ami mélyebb nyomot hagy, van, ami hosszú évekig műsoron marad, és ez idő alatt is folyamatosan változik, érik. Ami az én életembe mélyen bevésődött, az a Szupersztár, mert az volt az első. Az István a király, mert ott volt először annyi néző, amennyit csak elbír Somogyvár. A dzsungel könyve, mert az első gyerekelőadás volt, ami természetesen nem csak a gyerekközönséget szólította meg. Ráadásul ebben játszhattam együtt Ádám fiammal az első komolyabb kettősünket. Ide tartozik az Indul a bakterház is, mert ott meg az én dalszövegeim szólnak, vagy az Anconai előadások, mert ekkora szeretetet egy előadást iránt még nem tapasztaltam. De említhetném az összes gyerekelőadásunkat is, mert a gyerekközönség a legkritikusabb közönség a világon, és a mai felgyorsult életünkben egy gyermek figyelmét órákra lekötni nem kis feladat. 

Ahogy mondtad, a daraboktól és a szerepektől időnként búcsúzni kell. Hogyan éled meg, amikor számodra fontos, a közönség számára pedig ikonikus szerepeidet tovább kell adnod másnak? Milyen érzés, tapasztalat számodra, látni a fiatalabb generáció szárnypróbálgatásait? 

A fiatalok a Roxínház egyik alappillérét jelentik. Nagyon fontos, hogy szeressék, amit csinálnak, mert az üvölt a színpadról. Próbálunk tudatosan utánpótlást képezni, már óvodás kortól. Az élet rendje, hogy kiöregedsz az egyik szerepből, és belevénülsz egy másikba. Ezzel nem tudsz mit kezdeni, ez van, és kész. Velem ez eddig csak egyszer fordult elő: a Hair előadásban játszottam sokáig Bukowsky szerepét, aztán amikor 2010 után felújítottuk, és ismét színpadra állítottuk, már Lafayett bőrébe bújtam, Bukowsky szerepét pedig először Csorba Tomi vette át, később pedig Sudár Gergő. Mindketten parádésan. Én úgy vagyok ezzel, hogy soha nem egy szerep vagy egy szereplő a fontos, hanem mindig maga az előadás. Hiszen mindenki meghajol a végén, és mindenkinek a maximális teljesítményére szükség van egy előadás sikeréhez. Legyen az kétmondatos szerep vagy főszerep. Ez egy ilyen játék, és éppen ettől szép.

Talán megfogalmazhatatlant kérdezek, de mégis: mit jelent számodra a Roxínház? Illetve melyek azok a tervek, amelyeket még szeretnél vele kapcsolatban megvalósítani?

Mit jelent nekem a Roxínház? Ezzel kelek és ezzel fekszem minden nap. Nem az életem része, hanem maga az életem. Persze nem csak én vagyok így ezzel: ez egy társasjáték. Hiba lenne, ha valaki egy személyben azt gondolná, hogy Ő a Roxínház. Volt már ilyen, de ez nem járható út. A Roxínház a mindenkori társulat. A takarítónőtől a jegyszedőn át a főhősig. Ha csak egyvalakit kiveszel a sorból, borul a dominó. Persze vannak, akiknek a jelenléte, a munkája fajsúlyosabb, de mindenki beleteszi azt az „n egységnyi munkát” – Taki után szabadon – tehetséget, szorgalmat, ami nélkülözhetetlen. Álszerénység lenne letagadni, hogy mára már meghatározó kulturális tényező a Roxínház. Ez rengeteg munkával, lemondással és felelősséggel jár. 

Hogy mit szeretnék elérni még a Roxínházzal? Nagyon sok terv van, ami megvalósításra vár, de most, két és fél év covid után, és egy energiaválság kellős közepén csak stabil működést kívánok magunknak. Ez most nagyon ránk férne, és nagyon ráférne a világra is. Ha ez megvan, akkor a tervek megvalósítása már csak rajtunk múlik. Még van bennünk spiritusz, még nem írtuk tele a bársonykönyvünket. Ez ügyben keress meg, ha helyreállt a világ rendje, mert boldogan elmesélem.