Interjú Víg Sára gyermekpszichológussal mese és színház gyógyító hatásáról

Napjainkban több mint 23 ezer gyermek él gyermekotthonban, akiknek kikapcsolódási és kulturális lehetőségei a pandémia időszakában még szűkösebbek, mint a családban élő társaiknak. Ezért álmodta meg számukra a Roxínház új programját, amelynek során a támogatók segítségével a társulatnak lehetősége nyílik online előadásokat vinni a gyermekotthonok falai közé. A projekt apropóján Víg Sára gyermekpszichológussal beszélgettünk arról: milyen kapaszkodókat adhat kicsiknek és nagyoknak a mese, a színház, valamint hogyan tudnak ösztönösen azonosulni a látott, olvasott sorsokkal úgy, hogy közben élethosszig kitartó példaképeket is találhatnak maguk számára.

Számos gyermekpszichológiával foglalkozó cikkben, könyvben olvashatunk róla, hogy az érzelmi biztonságban, családban élő gyerek számára milyen feldolgozási módokat, kapaszkodókat adhat a mese. De vajon milyen szerepe lehet ennek a gyermekotthonban élőknél? Befolyásoló tényező-e, hogy esetleg nem személyre szóló maga a mesélés rituáléja, nem kíséri például szülő-gyermek összebújás? 

Bizonyára más módon hat, hiszen alapvető hiány a szülő távolléte, amely talán éppen ezekben a hétköznapi momentumokban a legmegfoghatóbb. Azonban az is tény, hogy a mesélés rituáléja enélkül, sőt akár még megnyugtató tálalást nélkülözve is, rengeteget adhat önmagában. Bármilyen úton ér a gyermekhez a mese, az mindenképpen egy jó felület, ahova a saját belső történéseit kivetítve megvizsgálhatja az érzéseit, az élet kérdéseit, a „mintha” könnyedsége, és a szimbólumok kisebb súlya alatt. Ez bármilyen élethelyzetben lévő gyereknek segítségére lehet, hogy saját magával és a világgal egy elmélyültebb, belegondolóbb kapcsolatba kerüljön. A mese „varázslata” jöhet bárkitől, aki mesél, vagy a mese önálló olvasásával is.

Sokféle önismereti kurzus épül már a mesékre, amely akár az életben való megküzdési stratégiákra is példát mutat személyre szólóan, de ezek mind szakmai vezetővel zajló, irányított terápiák. Tudhat-e ösztönös módon hasonló támpontokat felismerni a gyermek, tudatalatt hozzákapcsolódni akár az említett megküzdési mintázatokhoz?

Mindenképpen tud! Éppen ezekre az ösztönös, önkéntelen lelki folyamatokra épült a mesekultúra. A szimbolikus történetekben ugyanis ráismerünk, rácsodálkozunk valami olyan tudásra, vágyra, viselkedésre, amely már a miénk. Ez ad katartikus érzést. Ez maga a felismerés, hogy a mese én vagyok, rólam szól. Ugyanezért kérik a gyerekek, hogy a kedvenc mesét újra és újra elmeséljék nekik. Biztos nem véletlenül találja meg mindenki más történetben a saját szólamait, sokféle szereplő, hős, élethelyzet ébreszthet azonosulást. Szerencsére anélkül is gyógyítóan hat a mese, hogy önismeretnek, workshopnak vagy terápiának hívnánk.

Mennyi idős korig adhat kapaszkodót egy kitalált történet?  Talán létezik egy körülbelüli korhatár arra vonatkozóan, amikor már a realitás nagyobb motivációt, lendületet adhat, mint egy szimbólumokba foglalt példa. Arra gondolok, hogy megnyithat-e egy fiktív, akár gyerekeknek szóló történet például egy kamaszt?

Nem hiszem, hogy van korhatára: felnőttek is olvasnak, (olvassanak!) mesét. Persze másként éli át a mesét egy óvodás és egy nagyiskolás. A kisgyerek teljesen képes belemerülni a fantáziába, ezt mesében, játékban is megteszi szívesen. A képzelet világa egyszerre végtelen és minden lehetőséget felkínáló, ezért izgalmas, ugyanakkor védett, biztonságos, hiszen minden ijesztő vagy szomorú érzés „csak mese”, nem igazi. A nagyobbaknak sokkal pontosabb elképzelésük van a realitás határairól, ezért fordulhatnak a  valóságos történetek felé, de a mese „üzenete”, a szereplők sorsa, döntései, a cselekmény életút-szimbolikája ugyanúgy lehet vigasztaló vagy iránymutató egy kiskamasznak, aki új kérdéseket tesz fel és válaszokat keres.

Boldizsár Ildikó A királyné, aki madárnak képzelte magát című könyvében olvastam arról: milyen ellentmondás, hogy a nevelőotthonban élő gyermekeknél senki nem vágyhat jobban a mese felszabadító erejére, miközben ők félnek legjobban a flow adta kontrollvesztettségtől. Hogyan alakul ki ez a furcsa ambivalens kötődés a fantáziavilághoz? 

A korai sérülések története mindig egyedi, de maga a sérülés ugyanolyan „egyetemes”, mint a mesék toposzai. A fontos szeretetkapcsolat megszakadása, az elhagyatás, az elhanyagolás súlyos sérüléseket okoznak, annál mélyebben vésődnek a személyiségbe, minél korábban éli át őket valaki. Alapvetően az emberi kapcsolatba, a világba vetett bizalom sérül ilyenkor, ezért ezek a gyerekek úgy érzik, meg kell védeniük magukat, amit  − érthető, de szomorú módon −  a bezárással, elszigeteléssel lehet megtenni. Így érzi magát valamennyire kontrollhelyzetben. Utóbbi viszont valóban a felszabadult, szabad érzéseket gátolja, vagyis ellentmondásos módon, saját magát is abban, hogy gyógyító kapcsolatokat, helyzeteket keressen.

Szerencsére itt megint sokféle, egyéni megoldás lehetséges: jó esetben egy új személy betöltheti a hiányzó, vagy elvesztett bizalmi kapcsolatot, nagyon erős lehet a kortárs, vagy sorsközösség támogató, megtartó ereje. Illetve ha van lehetőség arra, hogy saját magában felfedezze a jót, az értékeset (tehetséget, jó tulajdonságokat), ez mind gyógyíthatja az eredeti traumát.

A témánkkal kapcsolatban fontos megjegyezni: a mese segíthet ezeket az eszközöket felfedezni. Például, tudatosítani, hogy a hasonlók támogatják egymást, a barátok segítő szándéka varázserő, a nehéz sors csapásai után megérdemelt jutalom, boldog élet vár a főhősre. Aki bizalmatlan, aki fél, az nehezen tudná magát hirtelen elengedni, belevetni magát a fantáziavilágba. A mese lehet az egyik út, ahol fokozatosan, valamelyest ellenőrzött keretek között lehet elindulni a szorongások elengedése felé.

Mennyiben hordoz más, akár terápiás hatásokat a gyerekek számára  a dramatizált szöveg, amelyhez konkrét vizualitást kapnak? Hogyan lehet használni ezeket az élményeket például a velük való önismereti munkában? 

Még csak nem is kell meseterápiának hívni: aki a gyerekekhez közel szeretne kerülni, jó eséllyel indul, ha mesét, verset, bábot, színházat választ eszközként, vagyis bármit, ami alkalmas a „mintha”, az „újra” és az azonosulás átélésére. A mintha biztonságot ad, mert eltávolít, nem „belülre” kell nézni, hanem kívülről ránézhetek az érzéseimre. Az újra ismétlése a kontroll, az ismerősség érzését adja: „tudom, mi fog történni, ezért bele tudom engedni magam az élménybe!” Minden emberi gesztus, érték, érzés és viselkedés, amire ráismerünk, saját magunkról is elmond valamit. De tanítanak, példát is mutatnak ezek a történetek.

A gyerekek ösztönösen vonzódnak a dramatizált helyzetekhez, végül is minden szerepjáték kicsit színház.

Általánosságban a koronavírus alatti bezártságban miért tud plusz erőt adni egy színdarab, egy online előadás? Még ha tudjuk is, a színház valójában élőben az igazi. Mivel adhat többet például a képernyőn egy színdarab, mint egy film?

Azt hiszem, az élő színház „valódisága”, hús-vér jelenléte sokkal intenzívebbé teszi az élményt. Ez még képernyőn keresztül is közelebb áll az eredetihez, mintha felvételről néznénk, vagy filmen látnánk. Persze a másik oldalról is nehéz lehet, hiszen a színészek is ahhoz szoktak, hogy a színpadon együtt lehet rezegni a közönség jelenlétével. Ezt sajnos nem pótolja igazán semmi. Viszont magában a műfajhoz való kötődés kialakításában is jó kezdet lehet online előadásokat mutatni azoknak, akik egyébként is ritkán juthatnak el színházba.