Beszélgetés Merkei Mónikával táncról, elhivatottságról és a Roxínház Tanodáról

Merkei Mónika koreográfus, színpadi táncos, a Roxínház Tanoda táncpedagógusa. 17 éve erősíti a Roxínház társulatát, szakmai műhelyét. Elismerései: 1999 – Edzői kitüntetés Kimagasló Sportszakmai munkáért, 2003 – Diákolimpia Országos bajnok edzője díj, 2003 – Látványsport Fesztivál Bobó Dance nevű koreográfia arany minősítés, különdíj és közönségszavazati díj, 2004 – Diákolimpiai Országos bajnok csapat edzője díj. 

Mondhatjuk, hogy már gyerekkorodban eldőlt, mi lesz a hivatásod. Az utat azért be kellett járni, de ez nálad olyan volt, mintha a sors is ezt akarta volna.

Ötéves voltam, amikor beírattak művészi tornára, akkor kezdődött a pályafutásom. 14 éves koromig jártam ritmikus gimnasztikára, majd felvételiztem a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába, ahova felvételt is nyertem. A negyedik év végén volt a képesítő vizsga, aminek a kellős közepén, a szünetben odajött hozzám egy férfi, és felajánlott nekem egy szerződést a Szegedi Nemzeti Színház tánckarába, és én aláírtam, és Szegedre mentem.

Milyen tapasztalatokat szereztél Szegeden?

Színpadi táncosként dolgoztam a színházban, de közben rengeteget kellett statisztálni. Gyakorlatilag ott tanultam meg azokat a dolgokat, amiknek a nagy részét ma is, most is hasznosítani és tanítani tudom: hogyan kell egy színházban viselkedni, mi a fontos, mire kell odafigyelni. Szerettem ott dolgozni, szerettem azt a munkát és a színház hangulatát.

Indul a bakterház – Takács László János, Merkei Mónika (Fotó: Tóth Gyula)

Mégis visszajöttél Kaposvárra.

A sors úgy hozta, hogy hazajöttem. Megcsináltam az edzőit, visszatértem a gyerekkori sportomhoz a volt edzőm mellé, és RG edzőként folytattam tevékenységemet. De borzasztóan hiányzott a színház. Hiába szerettem edzősködni, mégis valami hiányérzetem volt.

Hogyan kerültél a Roxínházhoz?

Mindig az volt bennem, hogy nekem az álmom a színház! A színház az, ami kitölti az életemet. Akkor született meg a fiam, Kristóf. Közben folyamatosan azon gondolkodtam, hogyan tudnék színház közelébe kerülni. Akkor csörrent meg a telefonom: a Roxínháztól hívtak. Elment az egyik koreográfusuk, és hallottak rólam, hogy Pécsen végeztem, Szegeden táncoltam, ezért felvették velem a kapcsolatot. Leültünk beszélgetni, mondtam, hogy tegyünk egy próbát. Ez volt 2004 telén, és hivatalosan 2005-től vagyok itt a Roxínházban, immár 17 éve.

Holle anyó – Merkei Mónika, Wirth Bianka (Fotó: Fenyő Zsuzsa)

Mindjárt feladtad az edzői pályát? 

Onnantól kezdve, hogy a színház világába kerül az ember, nem fér bele más az életébe, az teljesen kitölti és betölti az életét. Most nem a családra gondolok, hanem a munkára. Több helyen is dolgoztam, és először itt a Roxínházban is csak órákat vállaltam az RG edzések mellett. De mikor komolyabban is belemerültem ebbe a munkába, akkor rájöttem, hogy emellett mást nem nagyon fogok tudni csinálni.

Mi lett itt a feladatod?

Elsősorban koreográfust kerestek, úgyhogy az volt a feladatom. Egy picit nehéz volt nekem is, mert izgultam, ez egy kicsit más stílus volt, mint amit addig én csináltam, meg az akkori társulatnak is kicsit furcsa volt, de pillanatok alatt összecsiszolódtunk. Az első munkám, ami színpadra került, az a Sztárcsinálókban volt, az volt az első darab, amiben dolgoztam, mint koreográfus. Akkor még rajtam kívül Takács László János, Tóth Tibor, és rövid ideig még Szerecz Róbert is visszajárt koreografálni. Általában úgy zajlott egy-egy előadás megbeszélése, hogy leültünk közösen a rendezővel, Pintér Katával, meghallgattuk a zenéket, és osztozkodtunk, kinek melyik tetszett. Utána pedig mindenki elkészítette a választott zenékhez az általa megálmodott koreográfiákat.

Miben látod a különbséget vagy a hasonlóságot, ha a táncokat, a koreográfiákat a szegedi színházzal összehasonlítod?

Annyi különbség van, hogy mivel az profi kőszínház, ott vannak lehetőségek az egész napos próbákra, itt meg nagyon sokan dolgoznak úgy, hogy más a munkájuk, vagy még iskolába járnak, és amikor ott végeznek délután, csak akkor tudnak jönni a Roxínházba. De én úgy gondolom, hogy koreográfiailag és a táncosok is megközelítik azt a színvonalat. Táncban abszolút hozzuk azt a szintet, én ezt merem állítani.

Ebben nagy szereped van Neked is a Roxínház Tanodában végzett munkáddal. 

A Tanoda adja a Roxínház utánpótlás bázisát. Miután idekerültem, hamarosan csatlakoztam a Tanodához is. Kezdetben még itt volt a Tóth Tibor, ő később elment, maradtam én egyedül. Akkor már a Robi sem volt itt, így Taki be-besegített a Tanodába, de aztán neki is voltak egyéb elfoglaltságai, és a végén maradtam csak én.

Hogyan változott a munkád, hogyan változtak a gyerekek az elmúlt 17 évben?

Gyakorlatilag generációról generációra változik minden, és azt érzem, hogy egyre nehezebb bevonzani a gyerekeket és itt tartani őket. Ezt befolyásolja az is, hogy a gyerekek egyre jobban le vannak terhelve. Sokkal nagyobb az iskolától eredő elvárás, egyre kevesebb szabadidő fér bele az életükbe. Másrészt iszonyatosan sok minden múlik egy szülőn is. Hogy a szülő tudja-e azt vállalni – főleg, amikor még kicsi a gyerek -, hogy minden egyes alkalommal elhozza a gyereket, minden egyes alkalommal hazaviszi a gyereket. Főleg, ahol több gyerkőc van, azt össze kell logisztikázni, és azt érzem, hogy egyre nehezebben tudják ezeket megoldani. Szóval nagyon nehéz bevonzani a gyerekeket, viszont akiket be tudunk vonzani, és itt maradnak, ők nagyon élvezik ezt, akár legyen fiú, akár legyen lány. Ők nagyon benne tudnak lenni ebben az egész színházi világban, és én azt veszem észre rajtuk, hogy nagyon szeretik.

Tanoda vizsga után (Fotó: Kozma Attila)

Megújulni?

Nehéz, nagyon nehéz, de próbálok mindig megújulni. Olyan érdekes, ahogy a gyerekek tükröt tartanak! Volt már olyan, hogy valamelyik gyerkőc nem volt bent az adott darabban, eljött megnézni, és simán megmondta, hogy melyik a Móni koreográfiája, melyik a Taki koreográfiája, melyik a Tibi koreográfiája. Csak ránéztek, és azt mondták: mert olyan „mónis”. És ezt nem szeretném. Tehát próbálok kilépni a saját komfortzónámból, hogy nem mindig azt csinálom, ami jólesne, hanem próbálom mindig kicsit változatosabban csinálni, hogy ne az legyen, hogy ez „mónis koreográfia”, vagy pedig sok „kicsi mónit” látok a színpadon.

Nem az a művészi munka lényege, hogy benne van maga az ember, aki alkotja?

Igen, de akkor is muszáj mindig megújulni, nem lehet mindig ugyanazt mutatni, mert egy idő után, ha mindig ugyanazokat a mozdulatokat használom, akkor a nézők, akik folyamatosan idejárnak, ki fogják szúrni, hogy nahát, ez a mozdulat már ebben is benne volt, meg abban is benne volt. Folyamatosan próbálok megújulni, különböző koreográfiákat nézek más színházaktól, musicalekből, operettekből, minden műfajból. Nálunk nincs kötött műfaj, hanem éppen, amit az adott darab megkíván, olyan koreográfiákat kell készíteni. Itt lehet akár néptánc, akár musical, operett, itt nincs megkötés, hogy mi most ilyen vagy olyan műfajt csinálunk.

Kiktől tanultál az évek során?

Több kiváló táncművész, koreográfus kurzusán vettem részt, például Földi Béla koreográfus, a Budapesti Táncszínház igazgatója, művészeti vezetője, Lőrinc Katalin táncművész, koreográfus, újságíró, egyetemi tanár, Bakó Gábor koreográfus, táncos, a Magyar Színművészeti Főiskola tánctanára. Mind nagyszerű képzés volt, aminek során sokat fejlődik az ember, és az ott tanultakat be tudja építeni a munkájába. 

Hogyan fejlődtek a gyerekek az évek során? Voltak, vannak-e kiemelkedő tehetségek? 

Igen, voltak már olyanok, akik később felvételt nyertek táncművészeti szakközépiskolába Pécsre vagy Budapestre. De nem oda képezzük a gyerekeket. Nem azért van a Roxínház, hogy színészeket vagy táncosokat neveljünk, de azért ez elég szépen meg tudja alapozni az életüket, ha tovább szeretnének menni ilyen pályára, szerintem elég nagy előny ez nekik.

Mi a könnyebb, gyerekelőadáshoz vagy felnőtt előadáshoz koreográfiát csinálni?

A felnőtthöz sokkal könnyebb. Nyilván a gyerekekkel nehezebb dolgozni. Az, hogy látványos is legyen, minőségi is legyen, mozgásanyag is legyen benne, az nekik még nehéz. Azért a kisebb gyerekeknek annyi mozgásanyaguk nincs, és nyilván életkori sajátosság, hogy milyen mozdulatokat tudunk nekik beletenni, ezért ott a lehetőségeink sokkal kötöttebbek.

A kisfiú meg az oroszlánok főpróba – Merkei Mónika, Lugosi György (Fotó: Kozma Attila)

A család hogyan tolerálta a délutáni, esti munkákat? 

A család az azután lett, hogy én már színházban dolgoztam. Akkor ismerkedtem össze a párommal, amikor még a Szegedi Nemzeti Színházban voltam, tehát ő már úgy ismert meg engem, hogy én délután és este dolgoztam, úgyhogy elfogadta ezt a helyzetet. Nem volt újdonság az, hogy bekerültem a Roxínházba, és itt esti elfoglaltságok vannak.

Kristóf nem hiányolta anyát?

Kristóf belenőtt ebbe. Amikor megszületett, akkor én még RG edzőként dolgoztam. Húztam-vontam magammal, vittem dolgozni, leraktam az edzőszőnyegre, odaraktam elé a karikát, a labdát, a kötelet, ő ott eljátszott, míg én tartottam az edzést. Vagy, éppen akiknek tartottam az edzést, azoknak a szülei játszottak Kristóffal. Tehát ő már nagyon kis korától kezdve társaságban nőtt fel. Aztán bejött velem a Roxínházba, és ötévesen kapott egy szerepet, ő volt a kis Maugli A dzsungel könyvében. Utána jött egy időszaka, egy-két év, hogy ő nem szeretne idejárni. Aztán elmentünk egy tanodás táborba, Fonyódligetre, Kristóf eljött velem, és végigcsinálta a tábort annak ellenére, hogy ő akkor nem volt roxínházas. Abban az időben még itt volt a Tanodában a Tóth Tibor. És a Kristóf a tábor végén nem nekem szólt, hanem odament a Tiborhoz, és közölte vele, hogy „Tibi, én szeretnék tanodás lenni!” Így Kristóf újra tanodás lett, és kb. 3-4. osztályos korától kezdve hat évig itt volt. Kellett neki valaki más, egy külső ember, hogy ne anyának mondja, amit szeretne. Soha nem a könnyebbik utat választotta. A lényeg, hogy igazából vele éjjel-nappal együtt voltam, amíg csak lehetett.

Látom, hogy jól érzed magad a bőrödben, jó helyen vagy. Meddig látsz előre, van-e a fejedben bármi a jövőt illetően?

Én a mának élek. Lehet, hogy ez nem túl jó, de mindig a mának éltem. Igen, jól érzem itt magam, mert ez egy elhivatottság, és jól érzem magam, mert szeretem ezt csinálni. És onnan kezdve, hogy szeretem, nem munkának érzem ezt a feladatot. És tényleg gyerekkorom óta benne van ez az életemben. Egyelőre most még el nem tudom képzelni azt, hogy színház vagy tánc nélkül éljek.

 A projekt az EMT-TE-A-B-21-0373 azonosítószámú pályázat keretében, az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával valósul meg.