felajánlom adóm 1%-át

A KULTÚRA ELKÉPZELHETETLEN MECÉNÁSOK NÉLKÜL

Interjú a Roxínház támogatóival

Szerencsések vagyunk, mert vannak támogatóink, akik hisznek bennünk, és akik évek óta mellettünk-mögöttünk állnak, segítik a működésünket. Ez nem feltétlenül anyagi támogatást jelent, sokszor csak egy biztató szót, amit jókor, jó időben kapunk. Hálásak vagyunk azért a sok tanításért is, ami konkrét számokban nem mérhető. Mert “halászni tanítanak”, nem pedig “halat adnak”. 

A Roxínház állandó játszóhellyel rendelkező, független színház, mely állami és önkormányzati fenntartó nélkül működik. Bevételei egyrészt a bérletes és bérletszünetes előadások bevételéből, másrészt pályázatokból, harmadrészt támogatásokból származnak. Mindannyian tudjuk, hogy az előadásokból származó bevételek nem elegendőek a fenntartáshoz, ebből is látható, hogy mekkora jelentősége van ma a mecenatúrának. Sorolhatnánk a közhelyeket, de inkább olvassák el, hogy két mai, magyar vállalkozó, mecénás mit gondol a támogatásról, és persze ezen keresztül az életről, a világról. Szemléletmódjuk követendő példa mindenki számára! Akikkel beszélgettünk: Horváth Éva, az I. Magyar Cukor Manufaktúra tulajdonos alapító tagja, Maráz Ferenc, a Marázplast Kft. tulajdonos-ügyvezetője, Pintér Kata, a Roxínház rendezője, valamint Takács László János, a Kaposvári Roxínház Egyesület elnöke.   

Mit jelent a Roxínház életében az, hogy vannak támogatói?

Pintér Kata:

Ma a kultúra mecénások nélkül szerintem nem működne. Ez különösen igaz egy olyan független színházra, amelyik állami támogatás nélkül próbál boldogulni.  De szerencsére vannak Kaposváron olyan emberek, olyan cégtulajdonosok, akik szívesen segítenek, és ez nem csak  anyagi támogatást, vagy nem elsősorban anyagi támogatást jelent, hanem akár erkölcsi, akár kapcsolatrendszeri támogatást, ami nélkül tényleg elég nehezen boldogulnánk. Horváth Éva és Maráz Ferenc mellett meg kell említenünk még Győri Lászlót is, aki szintén nagyon sokat segített nekünk az elmúlt 20 évben.

Ki hogyan ismerkedett meg a Roxínházzal?

Horváth Éva:

Nehéz visszaemlékezni, van már vagy 20 éve. Már a cégünk történetének kezdetén kapcsolatba kerültünk. Akkor azzal a problémával álltak szemben, hogy nagyon nehéz volt kifizetni a bérleti díjat, ahol a Roxínház működött, és ehhez kértek tőlünk támogatást. Természetesen mi adtunk is, mert már a cég kezdetekor is azt vallottuk, hogy mind a sportot, mind a kultúrát egy vállalkozásnak segítenie kell. Pedig akkor még mi sem álltunk olyan stabil lábakon, mint cég, de ez nem befolyásolta a döntésünket, hogy támogassuk a Roxínházat. Azóta is folyamatos ez a kapcsolat.

Mecénás_2_k.JPG

Horváth Éva (Fotó: Kozma Attila)

Maráz Ferenc:

Semmiképp sem véletlenszerűen ismerkedtünk össze. Korábban a Roxínház koreográfusával dolgoztam viszonylag sokat, hiszen egy olyan néptáncegyüttesben táncoltam, ahol szintén ő volt a koreográfus. Amikor a Roxínházhoz szerződött, és elkezdte a darabok koreográfiáját irányítani – minő véletlen -, valahogy egyszer csak a tánckarban voltam én is. Onnantól kezdve először szereplőként, aztán később viszonylag sok segítést nyújtva, még Somogyváron a színpadi díszleteket is pakolva, végigtáncolva az előadásokat, dolgoztunk együtt. Pedig ahogy az Éva mondta, mi sem erős hadilábakon állva álltunk akkor az üzleti világnak a közepén. Később jöttek el azok az idők, amikor már egy teljesen más szférából tudtunk támogatásokat adni. Úgyhogy a találkozásunk eleje egy hétköznapi, egyszerű indulás volt, ami párhuzamos azokéval, akik ma megélik a Roxínház mindennapjait. 

Mecénás_3_k.JPG

Maráz Ferenc (Fotó: Kozma Attila)

Kata, a Roxínház történetében voltak könnyebb és nehezebb időszakok. Most többen vagytok, ez nagyobb felelősséget is jelent. Mekkora hit kell ahhoz, hogy hónapról hónapra, évről évre új támogatókat tudjatok szerezni, vagy akár a régi mecénásokkal is újra felvenni a kapcsolatot?

P. K.:

Óriási hit és óriási szerelem, hogy az, amiről 22 évvel ezelőtt csak álmodoztunk, az ne hulljon szét, például a pandémia kapcsán. De már előtte két évvel, amikor a kulturális TAO-t eltörölték, akkor kezdődött a mi kálváriánk. És éppen, hogy egyenesbe jöttünk volna, jött a pandémia. Inkább művészek vagyunk itt a vezetésben, és egyikünk sem az az alkat, aki megy és kilincsel támogatásért, ezért nagyon nehéz újra és újra ezzel megküzdeni. Ebben talán Feri van a legnagyobb segítségünkre, hiszen őt most idén konkrétan azzal is megkerestük, hogy segítsen egy kicsit üzletiesebben látni magunkat, mint független színházat. Ma már nem tudunk úgy fennmaradni, hogy nem üzletként gondolunk a kultúrára. És nagyon jó érzés volt, amikor ezt a kérésünket Feri komolyan tudta venni, és el tudott bennünket indítani gondolkodásban: legyenek céljaink, olyan célok, amiket aztán feladatokra lehet váltani. 

Kicsit úgy, mint egy vállalkozásban.

P. K.:

Igen. Évával pedig újra és újra felvesszük a kapcsolatot. Amikor a pandémia után végre lehetett újra találkozni és leültünk vele, biztosított bennünket arról, hogy bármikor, bármilyen problémánk van, nagyon szívesen segít az éves támogatáson felül, csak szóljunk. Persze nehéz ilyenkor kérni, belemenni abba, hogy már kaptunk, de nem elég, mert nehéz fenntartani magunkat. Ezek a segítségek a mindennapos küzdelemhez elegek, és amit mondasz, hónapról hónapra kell kérni. Most azon dolgozunk, hogy lehessenek távlati terveink.   

H. É.:

Mi azért is döntöttünk úgy, hogy négy évig ugyanolyan összeggel támogatjuk a Roxínházat, mert nagyon fontos a tervezés, a gazdálkodás. Egy jó gazdálkodáshoz tudnunk kell, hogy mire számíthatunk fixen, és mi az, amit még hozzá kell valahonnan szereznünk, hogy azt a költségvetést végre tudjuk hajtani. Ezt mi most már megtehettük, mert biztosan nyereséges céggé tudtuk a cégünket fejleszteni. Ezért, ha az 1. MCM nem, akkor mi magánemberként mögé tudunk állni az ilyen elképzeléseknek, hogy a kultúrát vagy a sportot támogatjuk. 

Miért tartod ezt fontosnak, hogy támogasd a sportot vagy a kultúrát?

H. É.:

Hát én ezen többször is elgondolkodtam. Úgy gondoltuk párommal, Karllal együtt, hogy egy vállalkozásnak, egy vállalatnak szinte kötelessége, hogy valamennyit a bevételéből vagy a nyereségéből akár a kultúra, akár a sport, akár bármelyik művészeti ág támogatására fordítson. Ehhez az kellett, hogy mi magánemberként is így gondolkodjunk. Én úgy érzem, hogy önzők vagyunk. Aztán végül is arra jöttem rá, és erről olvastam is sokat, hogy az ember azért önző, hogy jól érezze magát. És én például úgy érzem jól magam, hogy ha érzem, hogy valami olyat segíthettem, amit értékelek. Olyan dolgokat szeretek támogatni a sportban is, a művészetben is. Például a Roxínházat, mert nagyszerűnek tartom, hogy ennyi fiatal és a vezetőik ilyen nagyszerű dolgot hoztak létre, és nem csak létrehozták, hanem azt folyamatosan működtetik is. Mert az a legnehezebb. Tehát nem hiszem, hogy fontosabb az ember életében, hogy két lakást vegyen, vagy hogy cserélgesse minden évben nagyobbra, vagy nagyobb hajója legyen, vagy ilyesmi, mert az nem boldogít. Szerintem az boldogít, hogy ha az ő alapszintje megvan, amit elért a magánéletben, és abban jól érzi magát, akkor olyan dolgokat támogat, ami az életben mindenki számára hozzáad valamit. Ez motivál engem és a páromat, Schultes urat is. 

Feri, számodra miért fontos az, hogy támogatsz egy civil szervezetet, adott esetben a Roxínházat?

M. F.:

Én nem hiszek abban, hogy ha olyan valakit támogatunk, aki nem szeretne cselekedni, akkor az megérdemli. Hogy ha valaki éhes, akkor én nem ételt adnék neki, hanem munkát, hogy meg tudja keresni azt, amivel tud enni. De ha a munka nem kell neki, akkor ő nem éhes. Ha ezt lefordítjuk a Roxínházra, akkor a Roxínháznak ötletei vannak, cselekedni akar. Amikor jött a pandémia, akkor megoldották, hogy az online világban előadásokat tudtak adni, online színházat, és úgy igyekeztek online jegyeket eladni, hogy fenn tudják tartani magukat. Tehát ők cselekedni akartak. Nyilván ahhoz, hogy ezt a fajta szándékot támogassuk, ahhoz kellett pénz is. De ebben az esetben lehet adni, mert eszközt teremtünk ahhoz, hogy megteremtsük azt, amiből tulajdonképpen megélünk. És onnantól kezdve ez a fajta támogatás nem egy olyan támogatás, amivel ételt adunk valakinek a szájába, hanem olyan eszköz átadása, támogatása, amivel meg tudja azt keresni. És ha a saját maga cselekvéseiből teremti elő, azt meg tudja élni, birtokolni tudja, akkor az beépül, és a fellépései mások lesznek. Ráadásul a Roxínháznál van egyfajta nevelő szándék a különböző korosztályok színpadra kerülésekor. Amikor egy ilyen támogatás lezajlik, és utána van egy gyerekelőadás, ha bent ülsz a sorokban, látod a szülőket, akik itt ülnek és tapsolnak a gyerekeiknek, látod, hogy a gyerekek azért bőgnek, mert a szüleiket látják, a szülők azért bőgnek, mert a gyerekeiket látják, akkor igenis olyan érték van a színpadon, amitől úgy gondolom, hogy teljesen más egy támogatás, mintsem – visszatérek az első példámra – ha enni adsz valakinek. Ők ezt megcsinálták. 

Mecénás.JPG

Lúdas Matyi (Fotó: Lang Róbert)

Kata, milyen típusú támogatásokat élvez a Roxínház? 

P. K.:

Például az adó 1%-a, amivel bárki civil ember tud bennünket támogatni. Amikor bajba kerültünk, volt olyan, aki egy-két-ötezer forintot ajánlott fel, küldött borítékban, vagy utalt, és az is nagy segítség volt nekünk. Tudnak bennünket támogatni díszlet anyagokkal, tárgyi dolgokkal. Én azt is támogatásnak érzem, amikor Éva és a barátnője eljönnek egy gyerekdarabra, és csillogó szemmel mennek el és viszik a jó hírünket. A jegyvásárlással is lehet bennünket támogatni, és azzal is, hogy megosztja valaki a hirdetéseinket, az infókat a különböző médiumokban. Vagy egyszerűen csak azzal, ha leülünk beszélgetni. Például Győri Lacit említem újra, akivel volt, hogy csak ültünk és beszélgettünk arról, hogy miket lehet még a Roxínházba hozni. Ilyen volt például az ő bátorítására a kaposvári legendákkal szervezett beszélgetés-sorozat. Támogatás a kapcsolatrendszer használata is. Például a pandémia alatt kitalált “Legyen bármikor karácsony” akciónkkal kerestünk meg cégeket, hogy a gyermekotthonban és nevelőszülőknél élő gyerekek tudjanak online előadást nézni. Ezt a kezdeményezésünket több magánember is segítette. Akkor Maráz Feri igazgató úr nem szégyellte a telefonját arra használni, hogy a kapcsolatrendszerét izzítsa, és így nemcsak magánemberek egy-egy jegy árával, hanem nagyobb cégek több gyermekjegy árával nyújtottak támogatást kifejezetten arra, hogy a nevelőotthonos gyerekek megnézhessék az előadásainkat. 

H. É.: 

Mi vettünk jegyeket is a dolgozóinknak, kellemes ajándék volt, és mindenki örült, hogy kapott. Visszatérve a barátnőmre, barátnőm 79 éves, először volt a Roxínházban, de azt mondta, hogy Éva, ilyen élményt régen éltem át, hogy ő újra gyereknek érezte magát, és azóta is azt kérdezi, hogy mikor megyünk újra a Roxínházba.

Hogyan éli meg az egyesület, hogy „már megint támogatásra van szükség”? 

Takács László János:

Kényszerhelyzetben az ember finnyássága egy kicsit alábbhagy. Különösen, hogy ha azzal a felelősséggel néz szembe, hogy itt van 100 ember, itt van egy 20 éve felépített rendszer, akkor az elsődleges szempont, hogy ezt kötelező életben tartani.

Először a Tao, utána a covid. Ezekben a nehéz helyzetekben megfordult a fejetekben, hogy nincs tovább?

T. L. J.:

Nem tudom, hogy megfordult-e a fejünkben tavaly nyár végén, hogy lesz-e szeptember, beszéltünk róla sokat. De akkor is csak arról beszéltünk, hogy igen, ez előfordulhat, de ez nem fordulhat elő. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy tudjon tovább futni a szekér. Olyan köröket is megtettünk, amiről azt gondoltuk, hogy nem fogjuk megtenni. Megtettük és pont az a picike segített.

mecénás_bakter.JPG

Indul a bakterház (Fotó: Kováts Niki)

Éva, támogatóként érzed, hogy hasonló lehet menedzselni egy céget, mint egy civil szervezetet? De nem biztos, hogy elvárható művész emberektől, hogy ehhez is értsenek. A támogatásotokkal tanítjátok, próbáljátok vezetni őket ezen az új úton is, amit meg kell tanulni?

H. É.:

Ahogy Kata mondta, hogy Feri ebben nagyon sokat segített, biztos, hogy ez nagy segítség volt, mert nem lehet elvárni. Bocsánat, hogy én a sportról is beszélek, mert mi ott is támogatunk. Ott is ugyanezt vettem észre, hogy nem lehet elvárni, de lassan el kell várni. Sajnos kell minden ilyen szervezetnek egy olyan ember, aki a gazdálkodáshoz is ért, vagy, ahogy a Roxínház is megtette, nem szabad szégyellni olyantól tanácsot kérni, aki ehhez ért. A mecénásnak pedig nem kell úgy éreznie, hogy beavatkozik annak a társulatnak az életébe, hiszen nem a szakmai munkába avatkozik bele, hanem tanácsot ad azon a területen, amit viszont ő jól csinál, vagy jobban. Igazából két oldal van, bevétel – kiadás oldal, és ezt nagyon szigorúan kell, időben is lefektetve, figyelni. Mindig lesz olyan szituáció, amire nem számított valaki, és akkor nem szabad késlekedni, segítséget kell kérni. Mert nekem a másik alapelvem, hogy kétszer ad, aki gyorsan ad. És hozzám ilyenkor mindig lehet fordulni. Mert tudom, hogy egy nehéz helyzetben jött kevesebb pénz is kétszer annyit érhet.

Feri, amikor valakit támogattál, akkor nem érezted azt, hogy beleszólnál, mire költi? Maradtál szigorúan a mecénás szerepben?

M. F.:

Szűkebb értelemben igen, bővebb értelemben nem. Mert, ahogy az előbb is mondtam, az, akinek én  – akár tudást, akár tapasztalatot – adok, azt ő akarja. Nem én akarom átadni, ő akarja fogadni. A fogadókészség itt mindhármuk részéről megvolt. Kisebbfajta vezetőképzőket csináltunk, ahogy említette Kata, de a gazdasági rész a művész emberek életében nem könnyű. Tehát amikor célokról, tervekről, stratégiáról beszéltünk, akkor meglepődtek, de kialakították. Mert ha a gyerekeket mindig a hónuk alatt fognánk, és úgy tanítanánk őket járni, akkor senki nem tanulna meg járni. El kell engedni, képesnek kell lenni tudni és látni azt, hogy elesnek, de felállnak. És ha visszamegyek a covid idejére, amit kérdeztél a Lacitól, hogy megfordult-e fejükben az, hogy vége lesz, az gazdasági szempontból teljes egészében benne a volt a levegőben. Akkor voltam a legközelebb hozzájuk, akkor beszéltünk a legtöbbet. Én biztos, hogy nem hagytam volna. De ha ők nem állnak fel, akkor más nem tud helyettük. Az a helyzet, hogy ők ezt megcsinálták. Ők álltak fel, ők csinálták meg. Kellettek hozzá azok a támogatások, amiket kaptak – akár az Éva, akár én, vagy akiket én mozgósítottam, cégek, és megjött az a támogatás is, amiből a túlélés megszületett -, de ők csinálták meg. 

Laci, ad e erőt az, hogy egy ilyen nagyon mély gazdasági gödörből sikerült kilábalni? Tud-e ez egyfajta üzemanyagot, sikerélményt biztosítani a jövőre? 

T. L. J.:

Nagyon erőteljes lelki töltést tud biztosítani, hogy majdnem egy évet látunk előre gazdálkodni. És van a gazdálkodásnak esélye. Most végre kötelezően gazdálkodásban kell gondolkodnunk. Nagyon inspiráló, hogy tudunk olyan körülményeket, olyan megoldásokat a mindennapi életbe vinni, ami szükséges, hogy pont az az eredmény szülessen, aminek születnie kell. 

Mecénás_1_vágott.jpg

Pintér Kata, Takács László János, Horváth Éva, Maráz Ferenc (Fotó: Kozma Attila)

Vállalkozóként érzitek azt, hogy az univerzum visszaadja a támogatást? Hogy megérkezik a szándékra egy válasz?

H. É.:

Nekünk is vannak ünnepeink, jubileumok, amiket szeretünk emlékezetesebbé tenni a dolgozóink számára, akkor mindig jön a társulat, és nagyon jó műsort tudnak adni.

M. F.:

Nem csak cég szinten érezni ezt. Amit beleteszel az univerzumba, azt vissza is adja. Teljesen mindegy, hogy jót vagy rosszat, mindegyiket, ha lehet, még többszörösen, szinte biztos, hogy visszakapod. Nagyon sok olyan terület van, ahol mi ezt kapjuk. Nekünk van egy megjelenési formánk, ahol nagyon pozitív visszajelzéseket kapunk. Van egyfajta olyan hangulata a cégünknek, a vásárlóknak, mindennek, ahol olyan jóindulatok, jószándékok jelennek meg, amik mentálisan érezhetők. Tehát akkor, amikor döntést kell hozni, hogy támogatást kell adni valakinek, akkor egy céget, amelyik jól prosperál, messziről látható, látszik, hogy domináns a saját maga területén, elképesztő mennyiségű kérés árasztja el. Rendkívül sok olyan, ami lelki hatású. Például: ha nem veszed meg ezt a gépet ennek a gyereknek, akkor ez a gyerek meghal. Ha nem támogatod a kórházat eszközökkel, akkor ott szintén emberek halnak meg. És ilyen, vagy ehhez hasonló kérések közül kell nekünk kiválasztani, hogy azt a mennyiségű támogatást, ami rendelkezésünkre áll, milyen irányba és hogyan osszuk el. És amikor egy olyan kulturális intézményt támogatsz, amellyel jókedvet tudsz adni az embereknek – és itt csatolok vissza a kérdésedre, hogy mennyire spirituális vagy mennyire sem, és hogy a jókedv az mennyire egészség -, akkor te egy eszközt veszel, amivel több száz embernek vidámságot adsz, akik nem betegednek meg. És itt az adjonisten fogadjisten között óriási különbség van.

Köszönjük támogatóinknak, hogy segítenek minket a fennmaradásban, hogy továbbra is működhessünk, és elindíthassuk a következő évadunkat! Köszönjük a segítséget mindazoknak, akik ehhez valamilyen formában hozzájárulnak:

  • jegyvásárlással
  • csoportok szervezésével az előadásokra
  • plakátok kihelyezésével
  • adójuk 1%-ával
  • pénzadománnyal
  • tárgyi adománnyal (kellék)
  • bármi egyéb támogatással

Hálásak vagyunk azért a közösségért, a közönségünkért, amelyik itt, a Dél-Dunántúlon mögöttünk áll, és újra, és újra eljön az előadásainkra!

emet_logo_szines-2_1.jpg
emmi_logo_szines-3_1.jpg

A projekt az EMT-TE-A-B-21-0373 azonosítószámú pályázat keretében, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Támogatásával valósul meg.