Április 29. a tánc világnapja 

Régen volt már, amikor először színpadra vitte a Roxínház első darabját, a Jézus Krisztus Szupersztárt. A musical megkívánta a táncosok jelenlétét, és ezzel el is dőlt a sorsuk, hiszen a zenés darabok mindegyike látványosabb, és ezáltal élvezhetőbb is tánckarral, mint nélküle. Így nem volt kérdés, hogy kellenek a táncosok. Jelenleg közel 40 főből áll a Roxínház tánckara, ami egyedülálló a színházak között. Beszélgetőtársak a Roxínház két koreográfusa, Takács László János táncos-koreográfus és Sudár Gergő táncos-koreográfus-színész, valamint Pintér Kata rendező.

Mennyire fontos a Roxínház életében a tánc?

Pintér Kata:

Főszereplő, akár a Tanodát, akár az előadásokat nézzük. Nagyon nagy szerepe van a táncnak és a látványnak. A kezdetek óta a tánc szerves része a produkcióknak. Mivel zenés színházat csinálunk, lehetetlen kikerülni a táncot. 

Takács László János:

Talán egy prózai darabunk volt, amiben kevés volt a zene. Alapvetően törekszik a Roxínház arra, hogy zenés-táncos előadásai legyenek. Én azt is gondolom, hogy a Roxínház a nagy kőszínházakhoz képest jó tánckarral és jó táncos produkciókkal csinálja meg ugyanazt az előadást. A legtöbb színházban ugyanazt a darabot csak simán eléneklik, persze zseniálisan, és úgy is jó, de azért nálunk sokat számít látványban a tánckar. 

P.K.:

Igyekszünk oda is táncot tenni, ahová másnak eszébe sem jut. 

Ki mikor kezdett el tánccal foglalkozni?

P.K.:

Én néptáncoltam gyerekkoromban, de az már elég régen volt. Ritmusérzékem, az van. Ha Taki megengedi a sztorit: a Csikyben koreografálta az Úrimuri c. előadást, amiben népzene, néptánc volt. Premier bulin ott maradtak a zenészek, Taki nagyon forgatta a lányokat, aztán egyszer csak én következtem. Mondtam, hogy Taki nem tudok néptáncolni! Rövid szoknyám volt, szóval nem lehetett ott lébecolni, össze-vissza lépni. Vagy tudsz, vagy nem. Na, de Taki valahogy úgy vezetett, hogy ott nem derült ki, hogy nem tudok néptáncolni, mert sikerült. Szóval a partner a fontos, ezt tudom a táncból. 

T.L.J.:

Én gyerekkoromban nem néptáncoltam, mert akkor ez még nem volt divat, és nem is volt néptánc. Nagyon későn kezdtem el táncolni, 16 éves koromban. Utána viszonylag gyorsan belecsöppentem a profi világba, saját együttesem lett. Én végigtáncoltam az életemet. 

És nemcsak, hogy táncoltál, hanem foglalkoztál másokkal is, tanítottad és tanítod a táncot.

T.L.J.:

Az első év után elment az együttesvezető, és visszavolt még 5 fellépés. Mondták, hogy valaki álljon már előre és tartsa meg a próbát. Akkor nem én voltam a legidősebb, nem tudom, miért engem löktek oda, de így történt és onnantól kezdve folyamatosan tart. Élvezem a tanítást, a koreografálást, meg a műhelymunkát is szeretem nagyon.

Sudár Gergő:

Én 8 éves koromban kezdtem, néptáncosként, szülői nyomásra. Igazából a húgom szeretett volna néptáncolni, és a bátyust elküldték vele, hogy akkor menjél, vigyázz a hugira. Aztán ott ragadtam. A testvérem már réges-rég abbahagyta a táncot, én meg még nem. Egyébként abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy ott lehettünk, amikor az Együd Árpád Művészeti Iskola megalakult, az első néptáncos évfolyam része voltunk. Nekem is végigkísérte a tánc az életemet. Most már egy picit beszélhetek múlt időben erről, hiszen nemrégiben a szögre akasztottam a táncos cipőt, a néptáncos csizmát, de azt gondolom, hogy semmi sincs még kizárva, bármikor lehet bármi.

Szögre lehet akasztani?

S.G.:

Már amennyire. Nem tudok kibújni a bőrömből. Akármikor meghallok egy olyan zenét – főleg, hogyha az népzene -, mindegy, hogy hol vagyok, egyből elkezd járni a lábam, meg a fejemben a tekervények. Nyilvánvalóan ez a huszonpár év egész életemben végig fog kísérni.

Fontos része volt az életednek a Roppantós Táncegyüttes, ami egészen új színt hozott nemcsak a kaposvári, de mondhatom azt, hogy a néptánc világába. Fiatalosság, lendületesség, újszerű ruhák, színpadi kellékek, sok minden megjelent az együttesben. Hogy emlékszel erre az időre?

S.G.:

Ez egy nagyon érdekes fúziója volt a néptáncnak és kicsit a kortársnak, kicsit a modern hangzásvilágnak. Ehhez többek között Sebesi Tomi zeneileg sokat hozzátett. 2008-ban, a Toldi iskola gimnazistái közé csatlakoztunk be mi, többen néptáncosok. Akkor még csak fiúk voltunk az együttesben, és az első vagy második látványsport fesztiválon elindultunk a Katonás című koreográfiával. És tényleg akkor nagy sikert arattunk vele, megismerték a néptáncnak ezt a korszerű újragondolását. Gyakorlatilag a Roxínházat is a Roppantósnak köszönhetem. A Roppantós akkori művészeti vezetője, Stéger Dani a Roxínháznak is tagja volt, rajta keresztül csöppentem én ide. Pont a János vitéz című előadást készítette akkor a társulat, és néptáncos fiúkkal kellett bővíteni a tánckart, aztán ittragadtam tizenpár évre. 

Nemcsak mint táncos, hanem később mint koreográfus és színész is részt vettél az előadásokban. Ez alap, hogy aki táncos, az koreográfus is?

S.G.:

Nem alap, de egyébként valószínűleg nekem erre volt hajlamom. Én is szerettem már a gyerekegyüttesekben is az élre állni, és volt, hogy engem is előrelöktek, mint Takit annak idején. Itt a Roxínházban nagyon szerencsés pályaívet tudtam végigjárni. Táncosként kerültem ide, néptáncosként, akkor még minden más műfaj idegen volt számomra. Aztán egy beugrásnak köszönhetően kaptam meg az első kis szerepemet. Az egyik szereplőről két héttel a premier előtt derült ki, hogy valamilyen iskolai elfoglaltság miatt nem tud részt venni az előadásban, és rám esett a választás, hogy beugorjak helyette. Aztán egyre nagyobb szerepeket, majd végül főszerepet is eljátszhattam a darabokban.

Említenél egyet-kettőt, ami közel is állt hozzád?

S.G.:

Van nyilván top 3. A Hairből Bukowski, a Sose halunk megből Imi karaktere, és az Anconai szerelmeseket sem lehet kihagyni a top 3-ból. Egyszer összeszámoltam, még jónéhány évvel ezelőtt, akkor már 30 fölött volt az eljátszott kisebb-nagyobb szerepek száma. Pont a Katával beszéltünk róla, emlékszem-e, melyik volt az első koreográfiám, de fogalmam sincs. Úgy alakult, hogy egyszer készítettem valamelyik előadáshoz koreográfiát, és onnantól kezdve azt is csináltam.

Hogyan épül be a koreográfia a darabba? Hogyan zajlik a folyamat?

P.K.:

Ha meghallok egy zenét, akkor általában van valami elképzelésem, vagy álomképem róla, amit próbálok elmesélni a többieknek, és szerencsés esetben azt látom viszont a színpadon. De olyan is van, hogy ha hetekig hallgatom, akkor sem jut eszembe semmi. Talán a Sudi csinált egyszer valamelyik dalhoz egy koreográfiát, amihez nekem semmi nem jutott az eszembe, és ő jött egy olyan ötlettel, ami nagyon-nagyon látványos volt. Amikor néptánc van a darabban (ez a ritkább eset, nálunk inkább színpadi tánc van), pl. János vitéz, akkor jönnek a koreográfusok, hogy ez egy legényes. Én nagyokat mosolygok, hogy jó, legyen legényes, mintha tudnám. Mindig közös a munka, de gyakorlatilag a koreográfus kezében van minden, hogy ki mit lép, és hova lép. 

Igaz az a mondás, hogy “A tánc mindig más és mégis mindig ugyanaz”?

T.L.J.:

Én a magyar nyelv értelmező szótárának meghatározását tekintem alap definíciónak: “a tánc emberi gondolatok és érzések kifejezése térben és időben tagolt mozdulatokkal”. Ez nem igazán változik. Már a barlangban volt ember, akinek még jelmeze is volt, még zenéje is volt, meg még rázta is magát. Ja, meg hát összefirkálta a falat. Mi változott az elmúlt néhány ezer évben? A világon semmi. 

A te fiatalkoroddal összehasonlítva milyen volt a néptánc akkor, és most, ahogyan a Roxínház életében megjelenik, mondjuk egy legényes? Van változás, van fejlődés?

T.L.J.:

A Roxínház életében a néptánc autentikusan elég ritkán fordul elő, még a János vitézben, vagy még az Indul a bakterházban sem autentikus. Régebben nagyon az volt, de az is kezdett eltűnni, mert a koreográfusok azt gondolták, hogy azon kívül, hogy megtanuljuk mindazt, amit meg lehet, mást nem tehetünk, pedig itt a színpadon egy előadásban többet kell mutatni. Bartók és Kodály is úgy fogalmazott, hogy “tiszta forrásból”, nem úgy, hogy tiszta forrást. Van egy nagyon durva szélsőség, amelyik azt mondja, hogy tiszta forrást, de az a múzeum. Tiszta forrásból. Ha nincs mondandója, akkor nyilván tiszta forrást fog bemutatni, zseniálisan, nagyon tiszteletre méltó módon, de ide más kell. A Roxinházban nyilván alkalmazni kell ezt a tudást. Két irányból tudom ezt megközelíteni. Az egyik, hogy a rendezőnek és a darabnak alárendelt iparosmunka. Vagy a másik megközelítés: mit is gondolt a szerző? Azt hogyan értelmezi a rendező? Milyen zenénk is van hozzá? És akkor hogy tudunk mi hárman, a szerző, a rendező meg a koreográfus együtt valamit alkotni? És ez ebben a szép, én ezt ezért csinálom, mert egyébként zseniális néptánckoreográfiákat kéne, hogy gyártsak, de nem, mert ez az izgalmas feladat. 

S.G.:

Nekem a Sose halunk meg a legkedvesebb előadásaim közé tartozik, és nemcsak a szerep eljátszása miatt, hanem a koreografálás miatt is. Zseniális zenék vannak ebben az előadásban. Hárman koreografáltunk benne, Merkei Móni, Taki és én. Mielőtt nekiálltunk a munkafolyamatnak, itt osztozkodtunk a nótákon, hogy akkor ki, mit csinál. Na, a Nyitányért én kardoskodtam, az rögtön az első hallásra beindította a fantáziámat, nagyon szerettem volna én csinálni, és így is lett. 

Figyeled a hibákat, ha visszanézed?

S.G.:

Észreveszem a hibákat, de nyilván nagy élmény visszanézni. A szakmai szemüveg mindig az emberen marad.

Szóba került, hogy a Roxínháznak “ki kell termelnie” azokat a fiatalokat, akiket utána be tud építeni a darabokba. Hogyan néz ki az utánpótlás-nevelés?  

P.K.:

A Tanodába 6 éves kortól várjuk a gyerekeket. Felmenő rendszerben van képzés, elsőként tánc, aztán később mellette ének és színjátszó képzés is. Életkor szerint, és aszerint, hogy hogyan sajátítják el az alapokat, kerülnek egyre magasabb csoportba. A Tanoda legnagyobb csoportjában a 10-14 éves gyerkőcök vannak, akik már játszanak előadásokban, és tőlük lehet a felnőtt társulatba bekerülni. Ők már minden előadásunkban benne vannak. Sűrűn előfordul, hogy cserélődik a társulat, érettségiznek, elmennek más városokba, egyetemre, így folyamatosan szükség van az ő utánpótlásukra. A gyerekek már a legkisebb csoportban is magukba szívnak valamit, most pl. három hét alatt álltak be a nagyokhoz egy előadás kedvéért, és nem lehetett megmondani, hogy ki az, aki először táncol az előadásban, és ki az, aki sokadszor. Annyira itt nőnek föl, itt kapnak olyan képzést, hogy magukba szívják ezt is. 

Kedvenc előadás és koreográfia?

T.L.J.:

Az egyik kedvencem az István, a király. Egy szám kivételével én koreografáltam. Azt a Novák Ferencnek is meg merem mutatni. 

Igaz az, hogy mindig az adott korra pl. 2022-ben az idei évhez kell szabni a táncot, hogy az megfejthető legyen a nézőknek?

T.L.J.:

Azt gondolom, hogy Shakespeare 2023-ban is Shakespeare lesz. Ami jó, az úgy van jól, az úgy megáll a lábán. De nyilván kell fejlődni. Az István a királyt harmadszor hangszerelik újra, mindenféle színekben pompázott már. Egy kicsit mindig kell rajta feszíteni. Ma sokkal kisebb a befogadóképessége az embereknek. Hamar, sokat akarnak. Nem jót, hanem hamar, sokat. Feladata a Roxínháznak, hogy ez ellen menjen? Igen. Jót, emberek, jót! És ezt élvezd is! Ne úgy, hogy nézed a telefonod és közben nyalod a fagyit, mert nem tudod, hogy milyen íze van a fagyinak! 

Voltak-e kifejezetten táncos darabok, amelyekben túlsúlyban volt a tánc, vagy nagyon sok táncot kellett beletenni? Ez rendezőként milyen feladat?

P.K.:

Például a Sose halunk meg is ilyen volt. Az kifejezetten az a példa, amit Taki is említett, hogy ott is táncolunk, ahol egyébként egy színházi rendezőnek nem jutott volna eszébe, pl. a vonatos dalban. Amikor hallgattam a zenét, azt gondoltam, ezt táncban kellene megmutatni, és Sudi elképesztő vonatot varázsolt a színpadra a táncosokból. 
Vagy a Sztárcsinálók, ami többször eszembe jutott most, hogy beszélgetünk. Ott Tóth Tibor a Történelmi lecke című dalra csinált egy olyan néptánc alapú koreográfiát, hogy amikor egy versenyre elvittük, és MIklós Tibor dalszövegíró meglátta, akkor nem hitt a szemének, hogy erre a zenére, erre a dalra néptáncos, de mégis odaillő koreográfiát készítettünk. Addig az senkinek nem jutott eszébe. 

S.G.:

A Made in Hungária és Hotel Menthol is ilyenek. Azok az előadások hozzák magukkal, hogy ott rengeteget kell táncolni. Voltak olyan előadások, ahol 15-20 koreográfiát kellett végigtáncolni. A Hotel Menthol például tipikusan az volt. Nagyon komoly állóképesség is kell ezekhez a darabokhoz. Emlékszem olyan Roxilvszterre is – ha már a Roppantóst szóba hoztad -, amit közösen készítettünk, egy több mint kétórás műsort. Mind a két helyen érintett voltam. Ha jól emlékszem, több mint 20 koreográfiát toltam végig, úgyhogy utána meg kellett igyak egy-két pálinkát, hogy még a bulihoz legyen kedvem. Azt gondolom, hogy a Roxínház attól is roxínház, hogy a zene meg a tánc szerves része, és legalább annyira nagy hangsúllyal szerepel az előadásokban, mint minden más.

P.K.: 

Meg kell említenünk még Szerecz Robit, aki a Roxínház első tíz évében nagy szerepet játszott a koreográfiákban, és az összes előadás hangulatának felelőse volt, valamint Merkei Mónikát, aki a 6. évtől adja hozzá szívét-lelkét az előadásokhoz. 

A világban mekkora figyelmet kap a tánc?

T.L.J.: 

Minden videoklipben tánc van, van flashmob, vannak tánciskolák. Nem hiszem, hogy kevesebb figyelmet kap, mint például a képzőművészet. A MŰVÉSZET szorul háttérbe valami miatt. Nem tudom, a fiatalok táncolnak-e bárhol, de ahol van lehetőség, mondjuk egy esküvőn, ott biztosan. 

S.G.: 

A tánc, a mozgás, a zene az életünk része. Nem tudom, van-e olyan napom, hogy legalább kettőt ne lépjek zenére, vagy ritmusra. A hétköznapokban biztos, hogy szokott mindenki fütyörészve, táncikálva főzőcskézni a konyhában. 
Amerre megy a világ, egyre inkább a digitális értékrend érvényesül. És ahhoz, hogy az ember meg merjen mozdulni mások előtt, ahhoz kell egyfajta bátorság, és azt gondolom, a ma felnövő fiatalokból hiányzik ez a fajta bátorság, hiszen nem a live jelenléthez vannak hozzászokva, hanem ehhez a digitális világhoz. Úgyhogy biztos, hogy ez is befolyásolja, hogy a mai fiatalok hétköznapjaiban egyre kisebb szerepet tölt be a tánc. De hát azért vannak a “táncot csinálók”, meg azért van a Roxínház is, hogy legalább annál a 100-120 embernél ez máshogy legyen, mint ahogyan egyébként van.

Kata, mikor táncoltál utoljára?

P.K.:

Szilveszterkor, de tegnap majdnem táncra perdültem, mert volt egy kis buli a bemutató után. Olyan zenék szóltak, mint a mi fiatalkorunkban, és ezek a fiatalok, akik itt vannak a Roxínházban, ismerik ezeket a zenéket. Le voltunk döbbenve, de ezekre mulattak, és ez nagyon jó érzés volt. Osztom Taki és Sudi véleményét, és hála istennek, hogy a roxínházas fiatalok életében a táncnak nagy szerepe van.

A projekt az EMT-TE-A-B-21-0373 azonosítószámú pályázat keretében, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Támogatásával valósul meg.