Beszélgetés Vajda Katalin írónővel, az Anconai szerelmesek szerzőjével

Bár korán tudta, hogy az életét csak a színházzal kapcsolatos hivatásban akarja elképzelni, az eszébe sem jutott, hogy író lesz. Hosszú évek alatt szokott hozzá, hogy szerzőként sétál be a próbára, hiszen volt művészeti titkárként és ügyvezető igazgatóként lélekben mindig is a színházi dolgozókkal, művészekkel, műszakkal tekintette egynek magát. Vajda Katalin azt mondja, mára azért elfogadta: a színházban ő az író. Mi pedig örülünk neki, hogy így lett, hiszen többek között olyan legendás színdarabot köszönhetünk neki, mint a negyedszázada bemutatott Anconai szerelmesek. 

Olvastam Önről, hogy gyerekkorában éveken át élt külföldön, ami valószínűleg kortól függetlenül meghatározó élmény, de a ’70-es években talán még inkább annak számított. Hogyan történt ez, és milyen emlékeket őriz ezekből az évekből?

Valóban nem jöhettünk-mehettünk akkoriban határokon át, ahogy most, a mi esetünkben is a munka miatt történhetett meg a kiutazás. Nagyon prózai oka volt ennek, ugyanis az édesapám a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozott, mérnök, közgazdász volt és beszélt nyelveket, ami akkoriban igazán ritkaságszámba ment. Ő sohasem volt párttag, így nem válogathatott az országok között, ám amikor arra került a sor, hogy Romániába senki nem akart tartós kiküldetésbe menni, akkor ő kapta a feladatot. Hat évet töltöttünk kint, engem német oktatási nyelvű iskolába írattak, ami az ott élő német ajkú kisebbségnek volt fenntartva. A gyerekek egymás között románul beszéltek, hiszen főként vegyes házasságokba születtek, az órák németül zajlottak. Eleinte a két nyelvet se tudtam megkülönböztetni. Az első évet végigszenvedtem, gyűlöltem az egészet, aztán egy év után egyszerre szólaltam meg románul és németül helyesen, és attól fogva mindkét nyelven tudtam beszélni. Ezt mindenképpen a kiküldetésnek köszönhetem.

Milyen volt ezek után a felnőtt kor küszöbén hazatérni Magyarországra?

Az érettségit követően, 18 évesen jöttem vissza, azonban nem tudtam azonnal egyetemre menni, Románia ugyanis mindig kicsit eltért a többi szocialista országtól Ceausescu politikája miatt, az egyetlen KGST-ország volt, amelynek az érettségijét nem fogadták el máshol. Ezért vagy újra kellett volna járnom a gimnázium 3-4. évét, hogy érettségizhessek itthon, vagy mehettem dolgozni.  Utóbbi mellett döntöttem: exportbonyolító lettem egy külkervállalatnál és bár ez alatt elvégeztem pár kereskedelemmel kapcsolatos tanfolyamot, közben minden pénzemet színházra költöttem. 4 év után az érettségi eredmény elévült és lehetett felvételizni az egyetemre, ahova sikerült is bekerülnöm népművelés-román szakra. Ott már pontosan tudtam: a hivatás terén a színház az, amit keresek.

Kezdetben azonban nem a szoros értelemben vett alkotói oldalról kapcsolódott be a magyar színjátszás életébe, hanem művészeti titkár, majd ügyvezető igazgató lett. Hogyan vezetett az út innen ahhoz, hogy mára az Ön darabjait is játsszák a hazai színpadokon?

Nagyon szerettem a titkári és az ügyvezetői munkakört is, és eszembe sem jutott, hogy valaha is az írás felé kacsintgassak. A Játékszín, ahol elkezdtem a pályám, akkor alakult, és mivel előtte a falai között teljesen más műfajok kaptak helyet, mint varieték, humor, artista számok, ezért elég nehezen lehetett becsalogatni a közönséget, a „magyar dráma kamaraszínházába”, amit célul tűztünk ki. Ekkor született meg bennem az ötlet, hogy a Hyppolit, a lakáj című közismert filmből csináljunk egy zenés színdarabot a Benedek-Szacsvay párossal. Próbáltam rávenni az igazgatót, hogy írassa meg valakivel, de ő nem hajlott rá. Félévet könyörögtem, de csak nem adta be a derekát. Végül a nyári szünetben nekiálltunk a húgommal, és megírtuk ketten. Odaadtam Verebes Istvánnak, aki látott benne fantáziát, és innentől már nem volt kérdés, hogy megszületik az előadás. Hatalmas siker lett, és valóban meglépte azt, amit vártunk tőle: behozta az embereket egy újonnan alakult színházba.

Vajda Katalin

Talán ekkor döbbent rá: az igazi útja inkább az írás lesz?

Nem, nem döbbentem rá semmi ilyesmire. Azt gondoltam, előfordul, hogy írok majd a színház mellett, de a fő tevékenyégem az intézmény vezetése lesz. Aztán ’92-ben mégis magam álltam fel tíz év után, de ennek sem a pályamódosításra való igényem volt az oka. Politikai dolgok miatt léptem, mivel a sok munkával kialakított, addigra már nagyos sikeres Játékszínt meg akarták szüntetni és beolvasztani a Nemzeti Színházba, mint a színház kamaraszínháza.  Én pedig ezzel nem tudtam azonosulni. Amikor közöltem, hogy ezt nem vállalom és felállok az igazgatói székből, a szakma nagyrésze csodálatos módon állt mellém: a legnagyobb színészek írtak petíciót. Végül megvalósult, amit kívántunk, önálló maradt az intézmény, de én kiléptem, annak ellenére, hogy felkértek a vezetésére. Semmiképpen nem szerettem volna ugyanis, hogy úgy tűnjön, az volt a célom: én legyek az igazgató. Az igazat szólva elegem is lett a nagy vitából és rájöttem: nem vagyok az az alkat, aki nyugodt szívvel viseli a politikai csatározásokat. Engem tényleg csak a szakma érdekel. Szóval kiléptem.

Mégsem csak az írás felé adott ez a váltás határozott irányt. Úgy tudom, ekkor kezdett komolyan foglalkozni az önismerettel és fordult a jóga, illetve a keleti tanok felé. 

Szerencsés helyzetben voltam, mivel nem a légüres térbe estem a színház végével. Ekkor már ugyanis elindult a Família Kft., amelynek egyik írójaként dolgoztam. A fizetésem éppen annyi volt, mint a színházi bérem, így nyugalomban tudtam mellette művelődni, más dolgokkal foglalkozni, amelyek az íráshoz csak hozzáadtak.

Ekkor fordultam az önismeret felé, rengeteget olvastam különböző vallásokról, részletesen megismerkedtem a jógával, mindeféle ezoterikus olvasmányokkal töltöttem az időm. Időközben pedig úgy alakult, hogy végül tényleg csak az írásból éltem, de még mindig nem tudtam megszokni, hogy író vagyok. Máig furcsa, ha például megérkezem egy színházba. A zsigereimben mindig színházi dolgozónak érzem magam, mindig is egynek tekintettem magamat a színészekkel, a műszakkal, a titkársággal. A próbákat is színházi szemmel nézem, és nagyon furcsa, amikor bemegyek egy intézménybe és megfogható számomra a hangulat, hogy „megjött a szerző!”. Az elején rosszul esett, legszívesebben kiabáltam volna, hogy „de hiszen közületek való vagyok!”. Aztán szépen lassan elfogadtam. Egyébként is már itt egy új generáció, aki főként íróként ismer. Hát, akkor belenyugszom: leszek én az író.

Anconai szerelmesek – Roxínház (Fotó: Róth-Balázsi Hunor)

Az Anconai szerelmesek kapcsán beszélgetünk, amelyet a kaposvári Roxínház is nagy sikerrel játszik, de szerte az országban újból és újból feltűnik a színpadokon most már 25 éve. Hogyan született ez a darab, amely a Hyppolithoz hasonlóan igazán meghatározó siker?

Szinte hihetetlen, hogy május 7-én már 25 éve, hogy bemutattuk.  A kilencvenes évek végén a Radnóti polgári színháznak számított, az ország egyik legjobb, ha nem a legnívósabb színházának egyébként. A színészek már régóta vágytak egy zenés bemutatóra, hiszen 15-20 éve csak prózát játszottak a falak között. Ekkoriban Kerényi Imre készített egy tévéműsort, amely a magyar színházakat mutatta be szombaton esténként 2-3 órát szentelve egy-egy intézménynek. Tudták, pár hónap múlva a Radnótira kerül a sor, a tévében pedig muszáj egy zenés darabnak is feltűnnie a szemelvények között, hiszen hasonlóan hosszú műsoridőben a kizárólagos próza nem elég szórakoztató a nézőknek. Ekkor találta ki Valló Péter, hogy egy olasz reneszánsz komédiát adjanak elő a ’70-es évek zenéivel, fel is hívott, hogy írjam meg. Igazán nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy rám gondolt, de amikor odaadta az alapjául szolgáló, 1500-as években íródott olasz komédiát, szinte sírva adtam vissza neki a példányt. 

Úgy éreztem: a stílus, a foglalkozások, a szavak nem összeegyeztethetőek a zenével és az akkori igényekkel, képtelenségnek láttam, hogy a 16. században játszódjon a történet. Végül addig győzködött, hogy elolvastam 9 másik hasonló művet, hátha azok között találok valamit. Nem így történt. Viszont a tíz komédia után úgy éreztem, abszolút magamévá tettem a szerkezetet, a sémákat, a karaktereket, a stílusjegyeket. Ezért azt mondtam: írok egy hasonlót, de az a ’70-es években fog játszódni egy olasz család körül, miközben magyar történetszálat is visz majd. Megkaptam az engedélyt, főleg mert már csak egy hónap volt a próbák megkezdéséig. Három olasz slágerekkel teli kazettával vágtam neki az alkotásnak, ezeket hallgattam közben. Így született meg a darab, amely rólunk szólt, de mégis a reneszánsz komédia szerkezetét és szereplőit hordozta.

A zenéket végül Ön választotta ki a darabhoz?

Akadt, amelyiket én, de volt, amit Melis László zenei vezető. Valló eredetileg azt szerette volna, ha a dalok kizárólag olaszul hangoznának el, de sikerült meggyőznöm, hogy a történet szempontjából jobb, ha a dal legalább az elején magyarul folytatja a dialógust, aztán a refrén már mehet olaszul. Megírtam prózában a dalok történetét, amit Fábri Péter szedett rímbe remekül. 

Anconai szerelmesek – Roxínház (Fotó: Róth-Balázsi Hunor)

Az Anconai szerelmesek negyedévszázados darab, mégis ugyanolyan siker a 2022-ben színházba járó közönség előtt, mint anno a’97-es premieren ülők körében. Mit gondol: mi a titok, ami miatt örökérvényű történet született, amelyet mindig aktuális előhúzni a polcról?

Egyrészt maga a comedia dell’ arte szerkezet nagyon erős, évszázadokon átívelő műfaj, amely ráérzett valami nagyon fontosra az emberi érzelmeket és igényeket tekintve. Másrészt ez a fajta történetmesélés még abból a korból származik, amikor a tudomány, a vallás, a hit nem váltak el olyan végérvényesen egymástól, mint napjainkban. Az emberek természetes egységként kezelték a világot, amelyben ez is, az is helyet kapott, egymást erősítve, nem kizárva. A műfaji szerkezet tehát nemcsak irodalmi értelemben hat, hanem egy kollektív, tudatalatti réteget érint. Miközben előhozza az emberekben munkáló legfőbb vágyat, hogy legyen vad szenvedély, de közben legyen béke, szeretet, harmónia.

Ezeknek a történeteknek a szereplői csetlenek-botlanak az életben és nem makulátlanok, de közben mégis ezerszer inkább szeretnek, mint gyűlölnek. Maximum haragszanak egymásra, de nem tekintik ellenségnek a másikat. Bennük az üzenet, hogy mi emberek egyek vagyunk, rokonok, barátok, akik ugyanazt éljük: miért is kellene bántanunk egymást? A karakterek közben nem bárgyú papírmasé figurák, hanem valódi motivációval élő hús-vér alakok, ki feketébb, ki fehérebb, de senki sem egyszínű és főleg mindenki szerethető.

A jelenünk történései, a világjárvány, a háború pedig egyre inkább a hasonló történetek felé növelik a nézői igényt. Hiszen minél nagyobb zaj van kint, a lélek annál inkább meg akar pihenni. Az Anconai szerelmesek pedig olyan előadás, amelyben újra és újra megfürödhet a lélek.

A projekt az EMT-TE-A-B-21-0373 azonosítószámú pályázat keretében, az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával valósul meg.