Interjú Pintér Katával, a Roxínház rendezőjével

Egész kisgyerekként beleszeretett, az érzelmek pedig egyre csak erősödtek, ahogy darabról-darabra járva megismerte az újabb és újabb arcait. Kamaszkorára már igazi szenvedéllyé lett, mígnem felnőttként hivatásává alakult a színház. Pintér Kata, a Roxínház rendezője mára 34 színpadra állított darabot tudhat maga és a társulata mögött, és miközben az általa és társai által megálmodott minőség, elhivatottság és színpadi alázat állandó, az ebben a miliőben alkotó gyerekek, kamaszok személye időközönként változik. Többek között erről a különleges dinamikáról, valamint a társulat elmúlt huszonkét évéről mesélt nekünk.

Majdnem húsz éve ismerlek, és még nem tudom, hogyan és mikor érintett meg a színház szele. Mesélj!

Már egészen kicsi gyerekkoromban elvarázsolt a színház, a szüleim és a nagyszüleim ugyanis nagy színházba járók voltak. Kaposváron akkor volt a Csiky Gergely Színház aranykora, egy legendás társulat működött itt, és máig elevenen élnek bennem azok az előadások, amelyek a legnagyobb hatást tették rám. Gyerekként a kedvencem volt a János vitéz Spindler Bélával, és 14 éves lehettem, amikor megfertőződtem a zenés színház szeretetével, mégpedig a 3:1 a szerelem javára című előadás miatt. Körülbelül 25-ször láttam; rengetegen dolgoztak rajta, 40-en biztosan megjelentek a színpadon, köztük Koltai Róbert, Kulka János, Pogány Judit, Csákányi Eszter. Akkoriban kialakult egy csapat a nézőtéren, akikkel azon versenyeztünk, ki lát többször egy-egy előadást.

Ezek után teljesen egyértelmű volt számodra, hogy a hivatásod csak a színházhoz kapcsolódhat?

Természetesen, mint minden színházrajongó, én is színésznő akartam lenni kezdetben. A főiskolára aztán nem vettek fel, viszont elmentem az Ascher Tamás fémjelezte zalaszentgróti táborba. Ott Bezerédi Zoltán csoportjába kerültem: ő mondta először, hogy a másik oldalon lenne a helyem, mert az egész előadásra látok rá hozzáértő szemmel és jók az ötleteim. Elkezdtem legelölről: kellékes lettem a színházban, majd súgó. Nagyon szerettem, de többre vágytam egy idő után, és amikor lett volna lehetőségem Budapesten a Pinceszínházban folytatni, Babarczi László – az akkori igazgató – áttett rendező-asszisztensnek. Attól fogva a helyemen éreztem magam: számos rendező mellett dolgoztam, nagyon sokat tanulhattam tőlük.

A Roxínház megalakulásakor már egyértelmű volt, hogy rendezőként működsz majd a társulatban? 

Nem volt ennyire tudatos a Roxínház létrejötte, de amikor 2000 végén, 2001 elején néhány kaposvári fiatal – köztük Szabolcsi Jani és Sebesi Tomi – kitalálta, hogy a Jézus Krisztus Szupersztárt színpadra kellene vinni, akkor, mivel a baráti társaság tagja voltam, megkértek: rendezzem meg én a darabot. Csak úgy megtörtént. Most meg már hihetetlen, de 34 rendezés van mögöttem.

Huszonkét év alatt nyilván mindegyik darabhoz köt érzelmi szál, vagy egy-egy meghatározó emlék, amely a társulat adott korszakát visszaidézi számodra. Mégis van kedvenced ebből a 34 előadásból?

Az igazság az, hogy mindig az utolsó, éppen aktuális szokott a kedvencem lenni, most például az Anconai szerelmesek 2. (Anconai szerelmesek a Balatonon), amelynek augusztus 6-án volt a premierje Somogyváron, szeptemberben pedig több alkalommal láthatja a közönség Kaposváron is. 

Azért azok mellett a darabok mellett, amelyekkel épp foglalkozunk, örök kedvencem marad a Sztárcsinálók előadásunk, ahol rengeteget dolgoztunk pluszban a háttérben. Talán ezt a darabot formáltuk leginkább a saját arcunkra: eszméletlen jó zenék segítségével állt össze a sztori, miközben valódi mély üzenete, tartalma volt. Nem mindig a legkedvesebb a legnépszerűbb, hiszen egy nehezebben emészthető történet nem kedvez azoknak, akik kizárólag könnyedségre vágynak. Viszont úgy gondolok vissza rá a mai napig, mint egy igazán látványos előadásra, amely megtalálta a maga közönségét.

Szintén nagyon közel áll a szívemhez több év távlatából is a Sose halunk meg előadásunk. Abban az időben Koltai Róberttel sokat beszélgettünk és ő ajánlotta nekünk az előadást, de én azt gondoltam, annyira sok a ‒ ráadásul a Roxínház korosztályán kívül eső ‒ szereplő benne, hogy nem tudjuk megcsinálni. Többször megnéztem, félretettem, végül elkértem a szövegkönyvet, mert egyszerűen beleszerettem a zenéjébe. Igazán nagy volumenű előadás született végül, amelyet külön emlékezetessé tett, hogy a Roxínház Tanodában a szülők között hirdettük meg az előadásban való részvétel lehetőségét. Így tudtuk kiküszöbölni a korosztályos hiányosságokat: a negyvenesek és a tizenpárévesek együttszereplése pedig izgalmas fúziót hozott létre. Máig úgy érzem, szép megoldások születtek, plusz ízeket tudtunk belevinni, ráadásul Koltai Róbert mellett Dés László is megnézte az előadást, és mindketten ódákat zengtek róla.

A Roxínházban, mint társulatban egyedülálló, hogy nagyrészt tinédzserek alkotják, akikkel pár éven belül előfordulhat, hogy más városba költöznek, máshol kezdenek új életet. Amikor azt mondom „Roxínház”, arra a hat évre gondolok, amit megéltem ott, más viszont másik 5-10 évet tapasztalt meg, ezért előfordulhat, hogy teljesen eltérő kép él a fejünkben, miközben ugyanarról beszélünk. Te, aki minden korszakban benne vagy: hogyan éled meg a társulat alakulásának ezt a kikerülhetetlen dinamikáját?

A darabokat könnyebben engedem el, mint a társulati tagokat, annak ellenére, hogy mindkét esetben ez az élet rendje. Azért sok év közös munka után nehéz az elválás, főleg, ha egy-egy nagy tehetségről van szó. 

Valóban, a mi társulatunkat mindig az aktuálisan ott lévő fiatalok alakítják, és azzal számolni kell, amikor máshová mennek tanulni, vagy épp jön egy nagy szerelem például, és egyszerűen más lesz a prioritás. Ha nem fizikai a távolság, csak kevésbé lelkes érdeklődést tapasztalok, azt azért nem engedem el olyan könnyen, és előfordul, hogy kicsit harcolok is értük.

A színpadi tapasztalon kívül mit gondolsz, miben mások, többek azok a gyerekek, akik itt nálatok élik meg a tinédzserkoruk jelentős részét?

Alapvetően azt látom, hogy a társulat, a színpad, a közös munka, a közösséghez való tartozás annyi pluszt ad hozzá az életükhöz, ami minden területen megmutatkozik. Sokszor előfordul, hogy bejön hozzánk egy zárkózott kamasz, és pár év múlva kilép egy határozott, önazonos, félig felnőtt ember, aki már nem süti le a szemét minden szembejövőnek, hanem bátran tekintetet vált vele. A szülők gyakran visszajelzik, hogy az iskolában is nagy a változás, könnyebben kommunikál, felel, mond véleményt a gyerek, emellett a szövegtanulás miatt egyszerűbben is tanul. 

Számomra a színház az örök szerelem, de végigkövetni, ahogy a szemem láttára nyílik ki egy-egy személyiség, azért ugyanolyan sokat tud adni. A Roxínháznak ez is a lényege, nem kizárólag az előadások megszületése, még ha abból is fakadhat minden más, ami fontos. 

Mivel sok korosztály dolgozik folyamatosan együtt, a 9-10 évesektől a 40 évesig, közösséget kell alkotni, ezáltal megtanulnak együttműködni. Az életükben pedig komoly rendszer alakul ki, a próbákon ott kell lenni, mert ha nem jelensz meg rendszeresen, nem léphetsz fel. A küzdés, amit itt megtapasztalnak, később biztosan megtérül számukra. Mert az életben is bele lehet fáradni olykor a dolgokba, de attól még menni kell tovább. Ezt ők itt megtanulják.

Téged mire tanított az elmúlt több mint húsz év? Hogy látod, miben fejlődtél a legtöbbet?

Egyrészt megtanultam, hogy semmire ne mondjam azt, hogy nem. És ezt adjam át a társulat tagjainak is. Mindenben lehet potenciál, mindenki megpróbálhat mindent, aztán maximum megtapasztalja, hogy az nem az ő asztala. De előre megijedni felesleges.

Másrészt biztosan rengeget fejlődtem abban, ahogy a társulat felé fordulok: megtanultam, hogyan jobb kommunikálni a fiatalokkal, mi az, amit elengedjek és mi az, amit semmiképpen sem. Úgy érzem, jobban tudok figyelni már a lelki tényezőkre is, mint 15-20 éve: hogy kiben, mi munkál és mi az, amit nagyon hasznos lenne megadni neki, akár egy szóval, akár egy gesztussal. Motiváló ereje volt számomra, hogy amikor egy-két igazán tehetséges fiatal elkezdett lekopni, utána kellett nyúlni. A covid idején volt, akit kétszer is vissza kellett húzni, és a sikerélmény, hogy másodszorra maradt, magabiztosabb, ügyesebb lett, engem is feltöltött.

Régóta foglalkozom jógával, az önismeretre mindig nyitott voltam, de egy ideje célzottan is tanulom. Éppen amiatt, hogy jó vezető legyek, és tudjak folyamatosan fejlődni.

A Roxínház elmúlt húsz évben megtett útja példátlan: néhány barát elhatározásából alakult egy amatőr, mozgó társulat, amely egyre több főt számlált, míg végül egy mérvadó, profi kőszínházzá nőtte ki magát, saját játszóhellyel, utánpótlás csoporttal és a folyamatos izgatott nézői várakozással, hogy mi lesz a következő előadás. Ennél többet nehéz álmodni, de azért megkérdezem, melyek azok a dolgok, amelyeken még csiszolnátok, bővítenétek a jövőben?

Kezdetektől a táncképzés az, amely nagyon erősen jelen volt a Roxínház életében, ezt szerettük volna bővíteni, amikor néhány évvel ezelőtt behoztuk a drámaórákat is. Emellett idén már énektanárunk is lett, így a szereplők nemcsak a konkrét előadásra készülnek a dalok tekintetében, hanem folyamatosan képezhetik magukat. Valóban egyedülálló színházi tanodaként működünk a környéken, csaknem száz gyerekkel, akik, ha az előadások engedik, már egész kisgyerekként a darabokban is játszhatnak. Ez a komplexitás, amit mindenképp szeretnénk megtartani és erősíteni a jövőben: a tánc, a színjátszás, az ének, a színpadi jelenlét együttes képzését.

A másik örömünk pedig, hogy a Roxínház első évtizedében kultikussá vált somogyvári játszóhely újra befogadott minket. Tavaly és idén már tarthattunk ott egy-egy premiert, illetve egy koncertet. Nagyon szeretnénk visszahozni a régi szokást, hogy az augusztusi főpróbahetet egy dupla előadással zárjuk a Somogyvár-Kupavár Emlékhely színpadán.