A színjátszás és a drámajáték jótékony hatása a mindennapi életre

Szinte minden terápiás irányzat használja a mese, a szimbólumok, a dráma, a történetalkotás, a szerepjáték eszközeit, mert ezek mind alkalmasak a gyerek belső tartalmának, vágyainak megértésére. Bár a pszichodráma és a drámajáték között éles a különbség, utóbbi is fontos szerepet játszhat abban, hogy a gyermek felvértezze magát önbizalommal, önismerettel, empátiával és elfogadással a mindennapi életre. A színjátszás és a drámajáték jótékony hatásairól Víg Sára gyermekpszichológussal beszélgettünk.

Számos cikkben, műsorban, interjúban találkozhattunk már a ténnyel, hogy a színjátszással való feldolgozás folyamata milyen nagy erővel bír. Mégis keveset tudunk a háttérről: milyen módon tud segíteni bárminek a feldolgozásában ez a módszer? Hogyan zajlik maga a folyamat?

V.S.: A színjáték játék, amit a gyerekek ösztönösen használnak, hogy az élményeiket, érzéseiket megjelenítsék, megfogalmazzák, feldolgozzák. A „mintha” térben lehet gyakorolni: tehát felkészülni az élet különböző helyzeteire, valamint a belső feszültségeket is meg lehet jeleníteni. Itt súlytalanabbul kerülnek elő az érzések, nehézségek, és egy szerepbe bújva olyan tulajdonságokat is birtokolhatunk, amelyekre esetleg csak vágyunk. 

Amikor az óvodás legyőzi a sárkányt, akkor bátor, hősies, a jutalma a győzelmi mámor érzése. Amikor a játékbabát ringatja, megéli a gondoskodást, amikor a plüssjátékokat tanítja, használja a tudását. Ezek mind növelik az önbizalmát, beépülnek az énképébe. Itt a játék összeér a valósággal.

Többféle nézettel találkozni azzal kapcsolatban, hogy mi a nehezebb vagy könnyebb út: önmagát, vagy önmagához hasonló sorsot, karaktert játszani adott személynek, vagy éppen ellenkezőleg annál könnyebb a feloldódás a színjátékban, minél távolabbi a szerep?

V.S.: Különböző szinteken történhet színjáték. Egyrészt a színjátszó körben, ahol a gyerekek, kamaszok valódi személyiségüktől független, akár teljesen különböző személyt alakítanak: ebben az esetben ugyanúgy megtörténik bennük a feszültségoldás. A szereplőket itt is megérintheti a történet, a karakter sorsa, sőt, feladatuk is megtalálni az azonosulási pontokat. A saját elakadásokat azonban nem feltétlenül itt kell feloldani. A drámajáték az adott korosztály számára aktuális témákat használ, és ezeket a gyerekek együtt alakítják, mindenki hozzáteszi a saját személyiségét a történethez, illetve nagyon kell figyelniük egymásra. A hasonló foglalkozások végén van megbeszélés, értelmezés, foglalkoznak a résztvevők érzéseivel. 

A pszichodráma más műfaj: ebben az esetben az egyéni belső történésekre koncentrálnak, nem is kell igazán „színészkedni”, csak – nagyon leegyszerűsített formában megfogalmazva – testben-térben megjeleníteni az adott, érzelmileg érintett állapotot. Ezt nem is biztos, hogy színjátszásnak hívnám. Ennek kifejezett célja, hogy dramatikus eszközökkel láthatóvá váljon, és feldolgozható legyen a pszichés folyamat. 

A nagyon távoli szerepben is nehéz lehet feloldódni, de azt hiszem, a túl hasonló sors talán még megterhelőbb, hiszen akkor nagyon elvékonyodik a „mintha” védőrétege a szerep és az „én” között. A leghasznosabb talán, ha egy szerepben az illető gyerek vagy felnőtt egyszerűen csak azonosulási pontokat talál, és ezekkel tud tovább kapcsolatban maradni, dolgozni. 

Hogyan használja a gyerekpszichológia a drámával, mesével való feldolgozás lehetőségét?

V.S.: A gyerekpszichológiának ezek valóban nagyon fontos elemei. A mesepszichológia a mese „mintha” világát használja, mint biztonságos tér, amelyben a fent említett azonosulás biztonságosan végbemehet. Dramatikus elemeket pedig szintén sok gyerekfoglalkozás szívesen alkalmaz, mert sokrétűen fejlesztik a gyerekek empátiáját, kifejezőkészségét, érzelmi intelligenciáját. Szinte minden terápiás irányzat használja a mese, a szimbólumok, a dráma, a történetalkotás, a szerepjáték eszközeit, mert ezek mind alkalmasak rá, hogy a gyerek valamilyen belső tartalmát – érzéseit, félelmeit, vágyait – elérjük, megérthessük. 

Korosztályonként miként változhat ennek a folyamatnak a megélése: például mi zajlik a kisgyerekben, aki még mindent elhisz? Vagy, hogyan működik a kamasz, aki már tudatosabban játszik? 

V.S.: Valóban az óvodáskor elején sokkal közelebb van a gyerek fejében-lelkében a fantázia és a valóság, de az érzéseit kevésbé ismeri fel, illetve nevezi meg. Ezért jól használhatóak ezek a módszerek egyrészt a feszültségoldásra, hiszen, ahogy mondtam, a játékban megélt érzések valódiak! Másrészt segít „felszínre hozni” és megérteni az érzéseket. Minden korosztályban fontos, hogy beszélgessünk a gyerekkel arról, mi zajlik az emberekben, benne, a szülőkben, az óvónéniben. A mesék sokszínű világában pedig minden érzelem megtalálható, tehát ez egy jó gyakorló terep. A mese után érdemes megbeszélni: mi tetszett neki? Hogy érezhette magát a főszereplő, illetve, hogy érezte magát ő, a mese hallgatója? 

Iskolás kortól egyre jobban „értik” a gyerekek a mesék üzenetét, egyre jobban elvonatkoztatnak, vagyis átlátják, hogy milyen pontokon utal a mese a valóságra – és így az ő életükre is. Például a 8 éves kliensem így foglalja össze az Oroszlánkirályt: „Arról szól, hogy sose keseredj el végleg, mert mindig születnek új királyok!” – látjuk, hogy teljesen világos számára, hogy nem az oroszlánokról van szó, de nem is a királyokról, hanem megértette a történet morális üzenetét. 

A kamaszok pedig már az élet nagy kérdésein gondolkodnak, így nekik történelmi, vagy sci-fi köntösbe bújtatva is átjön és élvezetes a mese, vagy regény átvitt értelme, üzenete. Ugyanígy a színjátszásban is biztosan váltanak a „játéktér” és a valóság között. 

Tud -e segíteni a zárkózottabb, szégyenlősebb gyerekeknek a drámajáték a feloldódásban, megnyílásban? Ebben az esetben, mire kell figyelni a szakembernek?

V. S.: A felnőttnek arra kell figyelnie, hogy semmit se erőltessen, ne erőltetéssel érjen el eredményt. Ne érezze a kisgyerek a kényszert, hogy olyan helyzetekbe kell belépnie, amelyektől még tart, amelyekre nem áll készen. 

Több szempontból is segít ilyenkor a drámajáték: egyrészt azért, mert a másokkal együtt játszásnak egy biztonságos, szabályokkal keretezett terepe, ahol a szereplők vigyáznak egymásra, tehát a társas készségei, a bizalma is nő. Másrészt olyan sikerélményeket ad a játék, amelyek az önbizalmát, önértékelését növelhetik.

A színpad vagy a gyakorlótér persze, akárhogyan is nézzük, valószerű emberi kapcsolatoknak, helyzeteknek ad helyet, de nem a valóság. Milyen hétköznapi kompetenciákat erősíthet a drámajáték egy kis- vagy nagy gyerekben, amelyeket fel tud használni a felnőtt életében?

V.S.: Az igazán jól működő drámajáték, ahol jó csapat áll össze, és ahol egy folyamatban épülnek egymásra az alkalmak: ez a fajta közösségi játék szinte minden téren erősíti a gyerekek kompetenciáit. 

Az önbizalomról már esett szó, de a drámajáték ezen felül jót tesz a kreativitásnak, a spontaneitásnak: a színjátszós gyerekek általában a váratlan helyzetekben könnyen feltalálják magukat. A közösségi drámajáték továbbá segíti az empátia fejlődését, az érzelmi tudatosságot. A hasonló gyerekek nagyobb biztonságot élhetnek meg a kortárs kapcsolataikban és könnyebben is barátkoznak. Ezeket a kompetenciákat pedig egész életükben jól tudják hasznosítani.

A projekt az EMT-TE-A-B-21-0373 azonosítószámú pályázat keretében, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Támogatásával valósul meg.