felajánlom adóm 1%-át

„Ne a legjobb legyél: inkább legyél jó mindenhol”

Interjú Takival kezdetekről, műhelymunkáról és a Roxínházról

Ha valakiről nem tudok elfogultság nélkül írni, az nem lehet más, mint „a Taki”. Azért így emlegetem, mert mindig fogalom volt és marad is a Roxínház életében, aki pedig valaha tanult tőle, tudja: régen túlmutat a tánclépéseken az, amit ő a tanítványai batyujába pakol. Mindnyájan őrzünk tőle fontos mondatokat ‒ akad, amelyikből még Napi Taki alkalmazás is lett évekkel ezelőtt a Facebookon ‒, de keveset hallunk arról: ő hogyan kezdte, miképpen lett a tánc az élete, és kik inspirálták azzá a meghatározó koreográfussá válni, aki ma is. Ezekről és a Roxínházzal való kapcsolatáról Takács László János mesélt.

Táncos-koreográfusként veled kapcsolatban mindenki fel tud idézni egy fontos mondatot, mozdulatot, fellépést vagy metaforába csomagolt tanácsot, ahogy az már a védjegyeddé vált. De arról keveset tudunk: hogyan kerültél kapcsolatba a tánccal, és mi az, ami igazán megragadott benne?

Gyerekkoromban nem volt táncoktatás az iskolában, ezért 15-16 éves lehettem, amikor először jött a lehetőség, hogy táncoljak. Érkezett egy ifjú titán, Csikvár József (magyar népművelő, koreográfus, néptáncpedagógus, tánc- és illemtanár – a szerk.), aki modern táncot kezdett tartani, mi pedig beiratkoztunk a barátaimmal. Az első félévben, ha azt mondták balra lépjek, én elindultam jobbra. Aztán egyszer csak egyik pillanatról a másikra, mintha megpattant volna egy ér az agyamban, elkezdtem érteni és érezni a táncot. Máig nem tudom erre a magyarázatot. Mindenesetre, amikor a mesterünket elhívták máshová, az igazgató azt mondta, a lefoglalt öt fellépést meg kell csinálnunk. Fogalmam sincs, miért, de egyszer csak ott találtam magam elöl, és én vezettem a próbákat. Voltak nálam gyakorlottabb, régebb óta táncoló tagok, de valamiért mégis így alakult. Ott gyorsan felismertem, hogy számomra vonzó ritmust adni valaminek, kitalálni egy célt. Később aztán Csikvár József átvette a Somogy Táncegyüttest, így mi is átmentünk oda: így találkoztam a néptánccal. Abban a közegben igazi alkotókat ismertünk meg: Novák Ferenc (a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas koreográfus ‒ a szerk.) heti rendszerességgel járt le próbát tartani, később Foltin Jolán (a Nemzet Művésze, koreográfus-rendező, Novák Ferenc házastársa ‒ a szerk.) is jött hozzánk. Fiatalon megtapasztaltam, mit jelent az igazi műhelymunka, és mi a lényege egy színpadra vitt előadásnak.

Miért választottad mégis a táncpedagógusi pályát, ha hasonlóan meghatározó koreográfusok mellett tanulhattál? Sosem tervezted, hogy a fővárosban próbálj szerencsét és a saját régiódon túl is koreografálj? Hiszen a tehetséged megvolt hozzá.

Éppen amiatt, hogy köztük mélyedhettem el a táncban, gyorsan ráébredtem: a lényeg számomra maga a folyamat, ahogy létrejön a színpadi mű. Szerettem táncolni, de a deszkák engem annyira nem vonzottak, mint az elmélyült műhelymunka. A mai napig ez utóbbi a legfontosabb, és ez adja a legtöbbet. Koreográfusként és táncosként egyszerre létezni bevallom nem tudtam, mert mindig azt figyeltem, minden úgy történik-e a színpadon, ahogyan azt lepróbáltuk. 

Jártam egyébként táncházvezető képzésre, részt vettünk a szokásos minősítő versenyeken jó eredménnyel, és igen, ismertem a saját generációmból azokat, akik aztán híres koreográfusok lettek. De valahogy mégsem ez vonzott: egy-egy aranyminősítésnél örültem, de több megélt kétség járt vele, mint elégedettség. Sokkal meghatározóbb emlék például számomra, amikor először éreztem egy képzés során, hogy csak úgy jön belülről a tánc: nem gondolkodtam, nem terveztem meg, csak csináltam és átéltem. Magyarán felismertem: én most kifejezem magam a mozdulatokkal. Ez az igazi lottóötös.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azt gondolom: dolgozott egy olyan nagy generáció, aki A-tól Z-ig tudta a folklórt, a népzenét, és még volt esze is. Látott, értett. Ekkor még a legtöbb koreográfus birtokolt valamiféle bölcsész diplomát is: történésznek, néprajzosnak tanult. Éppen ezért igazi és hiteles volt a mögöttes tartalom. Akkoriban én azt éltem meg, hogy ez a fajta hozzáállás eltűnőben van, és emiatt nem szerettem volna ebbe az irányba elindulni. Boldoggá tett az a műhelymunka, amelyet a saját csoportjaimban végeztünk.

Műhelymunka (Fotó: Roxínház)

Hogyan tudod megfogalmazni azt az ars poeticát, amit ezekben az években a nagyoktól tanulva magadba szívtál, és azóta is vallasz?

Alapvetően azt gondolom: a tiszta forrást a múzeum őrzi. A színpad a tiszta forrásból merít és az alapján mond el valamit. Viszont a folklórnak sem csak önmagáért kell lennie: szükséges az eleje, a vége meg a közepe, ‒ azaz a történet, ugyanúgy, mint bármilyen más műfajban.

A Taki-féle mondatok, szállóigék, költői képekbe csomagolt bölcsességek meghatározóak azok számára, akik valaha tőled tanultak és tanulnak. Mégis te kiktől hozod azt az attitűdöt, amely ezeket mondatja veled? Kikből építkezve lettél olyan, amit csak úgy emlegetünk „takis”, és amit körülírni lehetetlen, de mindenki érti?

Apám például meghatározó karakter volt számomra: talán nem véletlen, hogy mindig sokféle dolgot csinálok. Ő egyszerre volt a falu kántora, tűzoltóparancsnok és kultúrház-igazgató. Aztán a már említett Csikvár Józsi is, akivel sokat jártam tanítani koszorúcskákra, tánciskolákba, és ezért rengeteget beszélgethettem vele. A nővérem, aki sportot űzött diplomaszerzésből, na és az ő igazán művelt baráti köre szintén nagy hatással voltak rám. Meg persze az említett nagyok – Novák Ferenc, Györgyfalvi Katalin (néptáncpedagógus, az 1971-ben elsőként megalakult Néptánc Tanszék vezető mestere ‒ a szerk.), vagy Mosóczi István, a Somogy Táncegyüttes egykori vezetője.  Összességében azt hiszem: a legjobbkor születtem. Mindig olyankor voltam olyan helyen, ahol jó volt. Nem tudom, ebben van-e részem: lehetséges, hogy önhibámon kívül keveredtem mindig jó társaságba.

Néhány éve megkaptad a Magyar Ezüst Érdemkeresztet. Mindabból, amit valaha megismertem belőled és azok alapján is, amit most elmondtál: nem hiszem, hogy ezt tekinted életed legnagyobb elismerésének.

A legnagyobb díj, amikor valakinek az ezredik próbán mondom, hogy húzza be a medencéjét, és ne nyomja ki a fenekét, ő meg az ezeregyediken végre megcsinálja. Ezekért a pillanatokért mai napig élek-halok. De egyébként életem első „Kossuth-díját” egy bálban kaptam kezdő táncosként: bent zenélt a beatzenekar, kint a cigányok szájbőgővel nyomták. Beálltunk mi is a somogyos táncosokkal, mégiscsak azt a zenét szerettük jobban. Akkor odajött hozzám egy öreg cigány és megkérdezte: te cigány vagy? Azóta sem kaptam nagyobb elismerést.

Persze nagyon jólesett az Érdemkereszt. Éppen akkor kapta a Kossuth-díjat Bodrogi Gyula és kérdezték tőle, hogy milyen érzés. Ő azt felelte: sohasem érdekelték a díjak, de most, hogy megkapta nagyon örül neki. Aztán hétfőn majd bemegy a színházba és ugyanúgy tudnia kell a szöveget. Ezzel nagyon tudtam azonosulni: pontosan ezt gondolom én is.

Ha mégis konkrét elismerést kérdezel, amire a legbüszkébb vagyok az a Csikvár József-díjam, amelyet a Somogy Megyei Néptáncszövetségtől kaptam a koreográfusi munkámért. Ez kint van a falamon.

Tanoda tábor (Fotó: Roxínház)

Modern tánccal kezdtél, aztán a néptánc vált meghatározóvá az életedben. Ezek után hogyan kerültél kapcsolatba a Roxínházzal?

Huszonhárom évvel ezelőtt, amikor Szabolcsi Janiék egy este a konyhaasztal mellett ülve kitalálták, hogy színpadra állítják a Jézus Krisztus Szupersztárt, megkerestek a koreográfia miatt. Ismertük egymást, mert korábban Kaposfüreden volt egy István, a király előadás, ahol ők énekeltek, én meg szintén a táncért feleltem. Emlékszem, a színházbüfében kértek meg Pintér Katával, hogy vállaljam a Jézust, én meg mondtam, hogy hozzuk a Szerecz Robit is. Végül tényleg ketten csináltuk meg, és aztán sok évig dolgoztunk együtt vele az István, a királyban, A dzsungel könyvében, a Sztárcsinálókban. Később csatlakozott Tóth Tibi, Merkei Móni, akikkel szintén jól működött, működik a közös munka. Kimondani is sok, hogy több mint húsz éve kezdődött, közben meg egy pillanat alatt elrepült.

A Roxínházban a kamaszok mindig a társulat nagy hányadát adták, és mára már a Tanoda miatt sok a kisiskolás, óvodás is. Mindegyik életkornak megvan a maga nehézsége és érzékenysége: ezt nem könnyű egyszerre szem előtt tartani, miközben vérrel-verítékkel, őszinte szóval küzdeni kell a fejlődésért, a közös célért. 

A Roxínházban mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy a közös cél a jó előadás, a néző pedig azért jön, mert valami értékeset akar látni a színpadon. Nem azt, hogy aranyos vagy, meg szép. Hanem az üzenetet. Amikor iskolában tanítok, azt mondom: a cél, hogy mindenki elérje önmaga legjobbját. Itt más a helyzet: nyitogatni kell a határokat, túllépni a legnagyobb teljesítményt, lehet, hogy lépésről-lépésre, de akkor is ez a feladat. A koreográfus társaimmal azért már eléggé jól látjuk, kinél, mi lehet ez a határ. Ehhez mérten alakítjuk az elvárásokat. Akiben van hajlandóság a küzdésre, aki fogékony a szóra, ő csak nyer vele: minden más területén az életnek kamatoztatni tudja azt a képességet, hogy ekkora energiákat tud mozgósítani valami érdekében.

A másik pedig: a Roxínházban meg kell tanulni, hogy muszáj odafigyelned. Ha nem figyelsz és ezért rontasz, hiába a sok munka, amit belefektettél. Magadra, a térre, a társakra. A tánckarnak például egységes képet kell mutatnia, ezért nemcsak az küzd erőn felül, akinek magasabbra kell emelnie a lábát. Hanem az is, akinek egy kicsivel lejjebb: csak ő akkor épp az egójával harcol. 

A gyerekeim szokták mondani, amikor komolyabb módon, intézményi keretek között táncolni kezdtek: Apa, én akarok lenni a legjobb. Nagyon szép cél – mondtam én -, de azért van ennél több is. Mégis mi? Hát, egyszerűen csak legyél jó! Vakok között a félszemű is király: ő a legjobb. Te csak legyél jó. De azt mindenhol. Szerencsére mindegyik gyerekem magába szívta ezt a szemléletet.

Sose halunk meg – Sudár Gergő (Imi) és Takács László János (Deutsch bácsi) (Fotó: Kaposvári programok)

Meg a táncot is, amivel kapcsolatban nemigen volt más választásuk, hiszen te és a feleséged ‒ a Roxínházban szintén fogalomnak számító Semsei Tünde ‒ eleve a tánc miatt ismerkedtetek meg. Őrá mennyiben hallgatsz a koreográfusi munkád kapcsán?

Harminchárom éve vagyunk együtt és a mai napig mindenben kikérem a véleményét: mindent neki mutatok meg először. Elmesélek egy történetet és meg is érted, miért. Egyszer egy néptánccsoportommal a közelgő szabadtéri fellépéshez felvettük az elhangzó éneket cédére, mert szabadtéren szükség volt megerősíteni a hangjukat. Meghallgattam az elkészült felvételt, és ott ültem felette, hogy valami nem jó. Akkor Tünde bejött és azt mondta: a gond az, hogy nem mosolyogva énekeltek. És tényleg. Nah, ezért kell ráhallgatni!

A Roxínházzal kapcsolatban mi az, ami a legörömtelibb esemény volt számodra az elmúlt időszakból?

Aminek különösen örülök ‒ minden sikeres fellépés, próbafolyamat és előadás mellett persze -, hogy Somogyvár visszatért az életünkbe. Tavaly már volt nyári színházi előadás, idén pedig néhány napot ott is töltöttünk. Ez a hagyomány, a somogyvári nyári tábor, fontos helyet foglalt el a társulat életében, és nehéz volt elengedni. Talán most elindult valami, és visszatér a régi táborok közege, hangulata, valamint az évekkel ezelőtt szokássá vált nyári dupla premier is.

Összességében pedig öröm az ürömben, hogy az utánpótlás egyre erősebb és több. Azért mondom, hogy ürömben, mert tény: míg a ti időtökben úgy tanultatok és érettségiztetek, hogy egy próbát sem hagytatok ki, ma egy tizenegyedikes ezt szinte biztosan nem tudja megtenni, annyira túlterheltek a kamaszok. Viszont, mivel tanítottam középiskolában, azt is látom: vészesen fogynak belőlük az érzelmek, valamint a képesség, hogy ezt kifejezzék. Ha valamiben nagy szerepe van a Roxínháznak, abban biztosan, hogy a mai bambulós, steril, érzelemtől mentes világ helyett egy sokkal gazdagabb és értékesebb alternatívát mutat. Szóval a sok ezer dologból ez biztosan az egyik, amiért érdemes csinálni.