Interjú Takács Verával, a Süsü bábfilm dramaturgjával

Nem csupán a gyermekkönyvek nemzetközi napját, hanem egy másik fontos eseményt is ünnepelhetünk mi, magyarok, április 2-án. Mégpedig Csukás István születésnapját: ez pedig nem is lehetne érvényesebb és szívet melengetőbb véletlen egybeesés. Mindannyiunk egyik legkedvesebb mesemondójáról, és az ő egyik legjellegzetesebb figurájáról, Süsüről − akinek történetét a Roxínház színpadra vitte és a gyermekotthonokat támogató programjának részeként vetíti is −, Takács Verával, a tévés bábfilm szerkesztő-dramaturgjával emlékeztünk meg.

Csukás István (kép forrása: fidelio.hu)

Csukás István neve összeforrt Süsüvel, és bár Pom-Pommal meg Mirr-Murral, illetve sok egyéb ifjúsági filmmel is, valahogy mégis az egyfejű sárkány az, amely a többségnek először eszébe jut róla. Hogyan kezdődött ennek a korszakos mesefigurának a története? És miért éppen a tévé adott számára otthont?

Kevesen tudják − hiszen a mi Süsünk valóban Csukás tollából született, és ő tette olyanná, amilyennek szeretjük −, de az alapötletet egy szerb rádiójáték adta. Egyszer meghallottam a rádióban Bodrogi Gyula előadásában egy szerb szerző meséjét, amelynek főszereplője az egyfejű sárkány, aki kissé szerencsétlen figura. Annyira megtetszett az alapszituáció, hogy nehezen bár, de elértem a tévénél: vegyük meg a megfilmesítési jogokat.

Ezután kezdtem írót keresni hozzá. Több művésszel is beszéltem róla, de szerencsére Csukás éppen akkor hagyta ott a tévét – ahol ő maga is szerkesztő volt –, így már felkérhettem írónak egy induló bábfilmhez. Előtte nem lett volna kifizetődő elvállalni számára a feladatot, hiszen, mivel munkatárs volt, szerzői jogok nem illették volna. Azóta is mindig úgy gondolok erre a munkára, hogy a csillagok szerencsés együttállása kísérte. Pistának azonnal megtetszett az alaptörténet és aztán sok beszélgetés, ötletelés után, teljesen másként kanyarította, mint az eredeti mese. Süsü az övé lett, ő töltötte meg élettel. Jól ráérzett a maga tehetségével, hogy mennyi fantázia és lehetőség bújik meg az egyfejű behemót jelleme mögött.

Vajon mitől lehet a tévéjáték máig érvényes, miközben maga a bábfilm műfaja már nem a legaktuálisabb a mai gyerekek számára?

Egyrészt Csukás jól megragadta az üzenetet, amit közvetíthetett ez a karakter: mégpedig, hogy előfordul, a külcsín és a belbecs teljesen különbözik, ezért felesleges előítélettel közelíteni bárki felé. A sztereotípiák lebontása nem csak most időszerű téma, bármilyen furcsa, ez akkor is benne mozgott a levegőben. Süsüt azért szerették meg annyian, mert azonosulni tudtak vele, ez a képessége pedig, amit elsősorban az írójának köszönhet, sohasem megy ki a divatból.

Csukás azért is lehetett jó választás, mert addigra nem csupán gyerekkönyveket írt, hanem már sok sikeres ifjúsági filmet tudhatott maga mögött. Ezekben szintén komoly témákat feszegetett, de humorral és érthetően. Egyszerre szórakoztunk vele és tanultunk tőle. Ez volt az ő igazi tehetsége. Egyszer egy országos hírű rádiós műsorvezető monologizált azon, vajon miért a Süsü az, amit minden évben lenyomnak a torkunkon (ahogy ő fogalmazott). Hát azért, mert nem kell lenyomni. A Süsü Facebook-oldalon is látom: rengetegen szeretik idősek és gyerekek a mai napig.

Takács Vera (kép forrása: takacsvera.hu)

Említette a csillagok szerencsés együttállását. Gondolom, ennek tükrében igazi csapatmunka folyt, és könnyű lehetett az együttműködés. A bábok alakításába, kinézetébe mennyire szólhattak bele az íróval?

Valóban, igazi műhelymunka zajlott, amelyben a kezdetektől, még az írás fázisában is, mélyen részt vett a rendező, Szabó Attila és a bábtervező Lévai Sándor. Sanyi egyébként mindjárt az elején magával hozott egy világot a megbeszélésre, a palotát, a szökőkutat, a házak karakterét már ekkor megrajzolta. Az ötletelésből jöttek a figurák, például a sárkányfűárus, mint Süsü ellenpontja. Emlékszem, amikor az ő figurája kész lett, igazán megihlette Pistát és nagy lendületet kapott az íráshoz. De hasonló hatást tett rá a kancellár, vagy az öreg király megformálása is.

A hangok kiválasztása hogyan zajlott?

Akkoriban dicsőséget jelentett egy bábjátékban szerepelni, így a legnívósabb színészek közül válogathattunk. Hogy Bodrogi lesz a sárkány hangja, az egyértelmű volt már a kezdetektől, hisz az eredeti rádiójátékban is annyira megnyerő alakítást nyújtott, nem volt kérdés a jelenléte.  A többi nagy sztár neve is tulajdonképpen teljesen evidens módon merült föl: mind Sztankayt álmodtuk meg például királyfinak, aki az egyik legjobb és legszebb férfi színész volt akkor. Magában a koncepcióban az volt az érdekes, – ez pedig Szabó Attila elképzelését tükrözte, − hogy nem a bábos adta a hangot, aki egyébként a lelket tette bele a mozgatással, hanem külön egy színészt kérünk fel erre a feladatra. Teljesen jól működött ez a felállás, és úgy érzem, sokat hozzáadott a sikerhez.

Ma persze már nem lehetne hasonló műfajt tévére álmodni: nemcsak a vizuális igény, a bábozás is más lett. A kesztyűs báb technikát, amellyel a Süsüben dolgoztak, talán még a mai képzett bábművészek sem ismerik hasonló mélységekben.  Nem véletlenül volt legendás művész például a Királyfi mozgatója, Simándi József, aki elképesztő részletgazdagsággal dolgozott, és apró finomságokkal tényleg lelket lehelt a bábokba.

A Süsü különlegességét emellett még az adta, hogy nem hagyományos módon vettük fel: nem látszott, hogy bábokról van szó, nem volt paraván, csak a kamera mozgott a térben, mintha élőszereplős történetet rögzítene. A nézőnek így valódi filmélménye lehetett.

Bár több mint negyven éve született és a mai napig ismerjük, úgy olvastam, a Süsü útnak indítása nem volt zökkenőmentes. Az első nézettségi adatok és a kritika ugyanis nem hozta az elvárásokat.

Az első vetítés elég szerencsétlen időpontra került, szenteste napján, késő délután adta a televízió, amikor sokan a fát díszítik, vagy már ajándékoznak, esetleg az ünnepi asztalnál ülnek. Emellett valóban egy elég „orrhúzogatós” kritikai jelent meg róla, nem igazán értettük, miért. Szerencsére a tavaszi Kőszegi Szemlén, amelyet akkor még kétévente megrendeztek, hatalmas sikert aratott. A zsűri és a közönség is odavolt érte, sőt még a külföldi filmvásárlók is nagy érdeklődést mutattak felé. Ahogy elkezdték venni, egyre inkább nőtt a nimbusza, ennek ellenére a folytatásra várni kellett.

Pedig akadt olyan svéd jelentkező, aki befektetett volna a következő részbe, de akkoriban még nem úgy festett a tévé szervezeti felépítése, hogy elfogadjon egy hasonló ajánlatot. Később aztán születtek új részek, erre már a Süsü köré építve valódi bábműhelyt hozott létre a tévé, igazi profi háttérmunka zajlott, és persze Csukásban is megvolt a kedv az íráshoz.

Összességében azt hiszem, a Süsü nem a saját idejében (1977), inkább a ’90-es években kezdett el kimagaslani. Magam sem tudom miért, de addigra találta meg a leglelkesebb közönségét. Valahogy tökéletesen működött, illett a korba, bár nagy örömömre azóta is szeretik.

Forrás: susuasarkany.eu

Csukás Istvánnal kapcsolatban − mivel annyit hozzátett mindannyiunk gyermekkorához −, leginkább a jóságos mesemondó képe él bennünk. Nyilván számos más rétege lehetett a személyiségének, elég csak a felnőttverseire gondolnunk. Milyennek látta Ön közelről, mint írót, művészt és mint embert?

Amikor megkerestem a Süsü ötletével, már jól ismertem, hiszen ahogy mondtam, előtte kollégák voltunk. Hozzám a legközelebb a Mirr-Murr kalandjai című könyve állt. Az eredetire gondolok, nem amelyeket később a tévéfilmek alapján visszaírt. Ezeket mindenképpen ajánlom elolvasásra. Elképesztő szellemes olvasmány, benne olyan rejtett kikacsintásokkal a mesét olvasó felnőtt számára, mint például a kártyázó macska haverok, akik a korabeli írótársait személyesítették meg.

Nem is én voltam az egyetlen, aki a szerkesztőként való távozása után megkereste. Valójában megrohamozták őt a tévéből, hiszen mindenki ismerte a tehetségét és örült, hogy ezután majd írhat nekünk. Egy dédelgetett sztár volt ő, de megérdemelten. Amit legjobban kedveltem benne, hogy mivel szeretett dolgozni, könnyen alkotott. Vele sosem kellett alkudozni a határidőkről, vagy naponta rákérdezni, hogyan halad. Mindig tele volt ötletekkel, gondolatokkal, és meghallgatta más véleményét is. Persze, amit művészileg elhatározott, abban nem lehetett megingatni.

Egy életigenlő ember volt, igazán szeretett élni, jól érezni magát, szeretett anekdotázni, énekelni. Azt hiszem, ezért lehetett, hogy bármilyen témának is kezdett neki, valahogy a végén mindig boldog meséket írt. Miközben minden kötetében benne élt a valóság. Sokat elmond a személyéről, hogy mindig tudtuk, mikor van ott a Csukás a tévében: Bálint Ágnessel (író, szerkesztő, dramaturg, többek között a Mazsola és Tádé, a Kukori és Kotkoda megálmodója, valamint a tévémaci kitalálója – a szerk.) akkorákat tudtak ugyanis nevetni, hogy zengett az egész ház a jókedvüktől. A versei pedig kitűnően tükrözik: a kívül bohém fickó tele volt empátiával és mély érzésekkel.

Számos nagy sikert megélt gyerek- és ifjúsági műsor rendezője, valamint szerkesztő-dramaturgjaként (A világ legrosszabb gyereke; Kölyökidő; Öcsi, a sztár; Vitéz László; Mi, szemüvegesek) végiggondolva a pályáját, Önnek mit jelentett a Süsü?

Érdekes kérdés, mert bár nagy siker máig, ami engem is örömmel töltött el, furcsa szálak kötnek hozzá, hiszen dramaturgként vettem részt benne. És mi a dolga a dramaturgnak? Addig szekírozni az írót, amíg nem fejezi be a szöveget úgy, ahogy azt az elején együtt megálmodtuk. Amikor aztán minden szó kész, ott a helyén és jönne a beteljesülés: na, akkor oda kell adni a rendezőnek! Azt szoktam mondani: olyan mintha az ember beleszeretne valakibe, aztán továbbadná, hogy más menjen vele randevúra. Nagyon nehéz ilyenkor az elengedés! De ettől függetlenül Süsü talán éppen azért áll olyan közel a szívemhez, mert igazi csapatmunkában született, közös gyerek volt, egy kicsit az enyém is. A szerethetősége a mai napig elkísér és jó visszagondolni rá, csakúgy, mint a Csukás Istvánnal való közös munkára.