Bemutatkozik a Roxínház Karantinik programja

A bezártság, a szociális élet eltűnése, a barátokkal való személyes kapcsolódás hiánya mindannyiunk számára próbatételt jelent/jelentett az elmúlt egy évben.  A legnagyobb terhet azonban a pandémiahelyzettel járó elzártság, valamint a kortársak nélkülözése valószínűleg a kiskamaszok, kamaszok, fiatalok vállára tette. Ezeknek a cipelt súlyoknak a megfogalmazását, kibeszélését, feldolgozását segíti a Roxínház Karantinik elnevezésű projektje, amelynek során tinédzser korú osztályok  egy online színházi játék keretében találkozhatnak a saját életük elmúlt időszak adta nehézségeivel, valamint meghatározhatják önmaguk legfontosabb gondolatait, kihívásait, és érzékenyebbek lehetnek mások problémáira. A programról Patonay Anita drámapedagógus, az említett foglalkozások vezetője mesélt.

A Karantinik elég kifejező projektnév, egyértelmű, mi ihlette. Mégis milyen tapasztalatok, kérdések vezettek oda, hogy megalkottátok a programot? 

Alapvetően mára mindenki elfogadta és megszokta, hogyan kell működnie ebben az élethelyzetben: a középiskolásoknak lassan egy éve tart az online oktatás. Ha nem is jó szívvel, de muszáj volt alkalmazkodni a helyzethez. Azonban az a tapasztalatom, hogy bár mindenki igyekezett beállni a sorba és felvenni a ritmust, keveset kommunikálunk arról, miképpen érezzük magunkat ebben a helyzetben. Nyilván szép számmal akadnak családok, ahol beszélgetnek erről. Viszont a fiatalok egymás közt a maguk érzéseit, megoldási stratégiáit, mélypontjait nem feltétlenül tárgyalják meg. 

A program abban próbál segíteni, hogy az újfajta élethelyzetet kibeszéljék közösen is. Megnyíljanak azzal kapcsolatban az osztály és a pedagógus felé, hogy ők miként élték meg a társadalmi és magánéleti krízist, mit feltételeztek az elején, hogyan alkalmazkodtak aztán a változásokhoz. Ki az, aki össze tudta szedni a belső erőt, és sikerült jót kihoznia a helyzetből? Ki az, akit teljesen lehúzott a szituáció, és azóta sem talál kiutat? Amikor hasonló módon, őszintén beszélnek egymás előtt, jobban el tudják fogadni később, hogy ki miért reagál úgy, ahogy. Nemcsak az elfogadás azonban, amit előremozdít a foglalkozás, hanem a sorsközösség is:  ha nem is találunk hirtelen megoldást egy-egy problémára, de maga a megélés nem magányos, nem kell csendben őrlődni. Emellett a tanárnak is hasznos, hogy részletesen belelát, kiben milyen érzések kavarognak a témát illetően.

Hogyan működik a színházi játék? Mit jelent pontosan az online, vagy félig online program?

Mivel a felső tagozatok és a középiskolák még nem nyitottak ki, a foglalkozás megvalósulhat teljesen az online térben is. Ez azt jelenti, hogy mindenki otthonról jelentkezik be, ami nyilván nagyobb próbatétel a technika szempontjából. A másik verzió, amikor az osztály már egy helyen dolgozik, a saját tantermében, a foglalkozásvezető pedig online vesz részt a munkában.

Gondolom, egy drámajáték keretében különösen fontos a testbeszéd, egy-egy tekintet, a gesztusok, amelyek többletjelentést hordoznak számodra. A virtuális tér ebből a szempontból igazán megnehezíti a dolgod.

A technika mellett ez az igazi kihívás, amit úgy próbálunk áthidalni, hogy sokkal több időt szánunk a fiatalok bemutatkozására. Az első tíz perc mindig erről szól: ki mit tart fontosnak magáról elmesélni, kit hogyan szólítsunk. A testbeszéd valóban meghatározó, sokszor olyan közel hajolok a kamerához, hogy már csak a számat látják, de valóban lényeges ebből építkezni a foglalkozásvezetőnek. Ami a legfőbb azonban, hogy erre reflektáljunk is! Ha egy-egy fintorra, vállrándításra, szemforgatásra reagálok, az teszi számukra igazán élővé a helyzetet, ezért nagyon koncentrálok, hogy semmi ne kerülje el a figyelmemet. Az állandó visszajelzés rávilágít arra, hogy nemcsak hallgatókként számítunk rájuk, hanem résztvevő emberekként is, akik ezt az online teret velünk együtt próbálják meg belakni. A személyes figyelmet mindig értékelik a gyerekek, mert ebből tudják, hogy nem csoportként tekintenek rájuk, hanem egyénekként, akik egy csoportot alkotnak. 

Emellett a kommunikáció több formáját igyekszem bevonni, például nemcsak beszélünk, hanem chatelünk is közben. Nyilván meg kell szokni, hogy  változik a színházi játék dinamikája, amíg ki-bekapcsolódnak a mikrofonok, de ehhez a gyerekek már elég jól  alkalmazkodnak. Az extra figyelem és energia mellett a humor, ami még segít lendületet adni. 

Drámapedagógusként sokat dolgozol fiatalokkal, kamaszokkal: mi a tapasztalatod? Hogyan viszonyulnak a tinik a dráma módszerhez, akár az improvizáláshoz? Mennyire kell megküzdeni a gátlásokkal? 

Alapvetően az a tapasztalatom, például a  Roxínház társulatával is, akiknek többször tartottam már  csapatépítést, drámaórát, hogy kezdetben egy összeszokott közösség is nehezen tud feloldódni. Döcögősen kerülnek bele egy olyan helyzetbe, ahol határozottan meg kell osztani a véleményüket mindenki előtt. Ez nem meglepő, mivel egy meglévő csoportdinamikába nyúlunk bele: akadnak periférián lévő tagok, valamint dominánsak, központi figurák, akik mind-mind mástól tartanak a gondolataik megfogalmazása kapcsán. Ezt személyesen már sok év tapasztalattal elég könnyen feltérképezi az ember.

Az élő foglalkozásoknál – és most az online térben is-, úgy segítjük meg a helyzetet, hogy fiktív jeleneteket tárunk eléjük. A Karantinik programban a Roxínház tagjai mutatják be az előre felvett szituációkat. Itt az adja a fő támogatást, hogy a kamasz,  a gyerek csak akkor lép tovább az általánosság szintjéről, ha ő szeretne: azaz csakis akkor vonatkoztat a saját életére és beszél arról, ha komfortos neki. Amennyiben nem, akkor a jelenetről formál véleményt és maradhat a kívülálló szerepében.

Patonay Anita dámapedagógus, magyar-történelem szakos bölcsész, 2002 óta a Káva Kulturális Műhely színész-drámatanára. Több mint 20 éve tart az ország minden részében gyerekeknek és felnőtteknek különböző témakörökben drámafoglalkozásokat, komplex szinházi nevelési előadásokat, módszertani bemutatókat, konfliktuskezelő, kommunikációs tréningeket, színházpedagógiai foglalkozásokat. Workshopok, szakmai találkozók, konferenciák aktív szervezője, résztvevője. Több publikáció fűződik nevéhez. A Roxínházban az elmúlt években több alkalommal tartott drámafoglalkozásokat, csapatépítő tréningeket.

Átlagosan mennyi idő kell a feloldódáshoz?

Az a tapasztalatom, hogy egy másfél órás foglalkozásnál a gátlások körülbelül 20 perc után kezdenek feloldódni, amit kifejezetten előmozdít, ha személyesen megszólítjuk őket. 

Nyilván meghatározó, milyen személyiségű a gyerek, illetve milyen az osztályközösség. Azonban én abban hiszek, hogy a megfigyelés, a hallgatás  elindítja a kérdéseket és meghozza a válaszokat a gátlásosabbakban is. Ha máshogy nem, csak belül, saját magának reflektál: akkor is, a passzív részvétel mögött is mindig ott van az aktív gondolkodás.

Az online tér egyébként talán kezdetben egy plusz gátlást jelentett, de már egyre kevésbé feszélyező: a fiatalok egyre bátrabban szólnak hozzá, osztják meg a gondolataikat, véleményüket arról, amit feltételeznek magukról, egymásról. Mindig üdítő, ahogy rácsodálkoznak egymás helyzetére, ahogy megismerik egymás gondjait, ezzel együtt pedig felbátorodnak azzal kapcsolatban, hogy meg merjék osztani a saját élményeiket.  Az eddigi foglalkozásokon abszolút azt tapasztaltuk, hogy közelebb kerültek egymáshoz, és a színházi játék mindannyiukban megmozgatta az empátia érzését. Ez a fajta foglalkozás, amely inkább kérdésekből, feltevésekből áll, előremutató helyzeteket kínál számukra, amelyekkel kapcsolatban motiváltak lesznek.

Említetted, hogy videókkal is dolgoztok. Milyen szituációkat emeltek ki? Kérlek, hozz pár példát!

Arról, hogyan érinti a tinédzsereket a karanténélet, sokat olvastam blogokban, cikkekben és ezekből igyekeztem dramatizálni a helyzetüket. Állapotokat szerettem volna megmutatni, illetve ezzel együtt rákérdezni, hogyan élték meg azokat. Az egyik jelenetben például ül a gépnél a fiatal, éppen az online oktatásban vesz részt, de nem találja a helyét. Minden mást csinál: eszik, chatel, kapcsolgatja a lámpát. Azt feltételeztem, a többség hasonlóan szenvedett a szituációban, de nem így volt: nagyon jó tippeket adtak egymásnak, hogyan tudják elkerülni a figyelem elterelődését.  

Egy másik videóban az anya benyit a szobába, ahol azt látja, a gyerek megint a telefonon lóg. Miközben a tinédzser ott éppen tényleg a leckével foglalkozik, a szülő feltételezi, hogy megint csak szórakozik, és persze a rábízott házimunkával nem halad. Érdekes látni, tényleg mekkora zavart okoz a fejekben, hogy a telefon, az internet, ami a legtöbb családban eddig időkorláthoz volt kötve, most szabadon használható, de közben mégis tartani kellene a mértéket. 

A másik sarkalatos probléma: ki, mennyi időt tölt a szabadban, mennyit mozog, kimozdul-e egyáltalán. Ezzel kapcsolatban is izgalmas véleménykülönbségek rajzolódnak ki, miközben nagyon motiválóan tudják biztatni egymást.

A foglalkozás leírásában szerepel: igyekeztek több nézőpontját is megmutatni az eseményeknek. Gondolom, ezekre szolgálnak a diákok számára felsorolt állítások, amikor egyik-másik mellett állást kell foglalniuk. (Például: Vannak fiatalok, akiknek nincs olyan hely az otthonukban, ahol nyugodtan tanulhatnának. Vagy: A karantén sokkolta a fiatalokat. Vagy: Mostantól a szülők másképp fognak nézni a fiatalok telefonhasználatára.) Mi alapján fogalmaztátok meg ezeket? Milyen nézőpontokra akartatok mindenképp rávilágítani?

A nézőpontváltás egy fontos drámás eszköz, hozzásegít, hogy mindenki reflektálhasson a saját gondolataira, illetve támogatja az abból való kimozdulást. A felnőttek is gyakran belecsúsznak abba a hozzáállásba, hogy „csak nekem lehet igazam”. Ezért kell gyakorolni már gyerekként, hogy mások érveit is meghallják, tudjanak változtatni a saját nézőpontjukon. Mindenki más zsákkal, alapokkal érkezik egy színházi játékra a családi hátteret, a testvéreivel való viszonyát, a hobbiját, a környezetét tekintve. De hogy aztán abból a zsákból mit pakol ki, az már rajta fog múlni. 

A kamaszoknál emellett különösen fontos feladat a felnőttek, szülők, pedagógusok nézőpontja felé való érzékenyítés, hiszen ebben a korban éppen az a „dolguk”, a természetes reakciójuk, hogy ellenálljanak. A foglalkozáson ez is cél: hogy érezzék, nemcsak az ő véleményük létezik, és empatikusabbak legyenek például a szülői aggódás, vagy egy-egy tanári attitűd kapcsán. A másik pedig a saját motivációjuk megszerzése, fenntartása ebben a lehetetlen helyzetben, amit megélünk. Egymástól könnyebben és elfogadóbban tudnak inspirációt szerezni, hogy kreatívan használják ezt az − egyébként jogosan elkeseredésre hajlamosító − időszakot. A program segítségével a cikinek tűnő témákat is elő tudjuk venni, valamint hangsúlyozni, hogy a kommunikáció a legfontosabb, a leginkább előremozdító, mindig, minden körülmények között.

A Karantinik online színházi játékokról TÖBBET OLVASHAT ITT!